Tisztelt Szerkesztőség!

Botlás, kiugrás előttHorthy konspirációit leleplezték a németekKissé szomorú voltam, hogy a Magyar Nemzet 2000. október 14-i, hét végi száma nem emlékezett meg az 1944. október15-i kiugrási kísérletről. Október 17-én, elolvasva Vigh Károly erről megemlékező, egész oldalas cikkét pedig egyáltalán nem lettem víg. A II. világháború vége felé egyre világosabbá vált, hogy Németország nem győzhet. Horthy kormányzó és környezete, továbbá Kállay Miklós miniszterelnök megkezdték a háborúból való kiválás lehetőségének kereségét. Ez elsősorban a nyugati szövetségesek felé történt: Szent-Györgyi Albert isztambuli, Szegedy-Maszák Aladár stockholmi és Barcza György svájci missziójára kell gondolni elsősorban. Sajnos mindezen próbálkozások elsősorban azon buktak meg, hogy a nyugati szövetségesek azzal utasították el a magyar próbálkozásokat, hogy az érdemi tárgyalásokat a Szovjetunióval kell lefolytatni. Pedig éppen ez volt az, amitől nemcsak a politikusok, de az egyszerű nép is irtózott. Erre a gyomorforgató lépésre csak a végszükséglet volt képes rászorítani a magyar politikusokat, valamikor 1944 végén, a szerencsétlen kiugrási kísérlet előkészítése során, de ez már a végjátszma része volt.Sajnos, Horthy és környezete minden igyekezete ellenére a békekötésre irányuló tapogatózások nem maradtak rejtve a németek előtt, ezért Hitler, megakadályozandó Magyarország esetleges – és számára nagyon nem kívánatos – kiválását, 1944. március19-én, kihasználva Horthy és Szombathelyi nála, Klessheimben tett látogatását, megszállták Magyarországot. És itt jutunk el ahhoz a ponthoz, amit nem szabad sem Vigh Károlynak, sem másnak elfelejtenie, amikor pálcát tör az ezt követő események és Horthy kiugrási kísérlete fölött: tudniillik, ettől a pillanattól kezdve Magyarország csak formailag független. Ugyanis a németek, fenn akarván tartani a független Magyarország látszatát, Horthyt a helyén hagyják, de a megszálló német csapatok és az ide vezényelt német helytartók (elsősorban Edmund Veesenmayer) mindent ellenőriztek, mindenbe beleszóltak, és a számukra kellemetlen egyéneket, ha azok idejében nem menekülnek el, letartóztatták. Kormányváltásra is sor kerül: a menekülni kényszerült angol-barát Kállay helyett Horthy, a németek számára megbízható, korábbi berlini követet, Sztójay Dömét kénytelen megtenni miniszterelnöknek (akit majd később – igaz, saját kezdeményezésre – Lakatos Gézával vált fel).Ekkor kezdődnek a – kényszermunkára hurcoltak áldozatai mellett – az eddigieknél sokkal több emberéletet követelő zsidóüldözések, deportálások, bár mint tudjuk, ez utóbbiakat Horthy személyes közbenjárása folytán a budapesti zsidóság elkerüli. Tulajdonképpen kész csoda, hgoy ebben a helyzetben Horthynak sikerül a Faragho Gábor vezette delegációt Moszkvába eljuttatni, és az október 14-i proklamációt beolvasni. Hogy a jól-rosszul előkészített kiugrás nem sikerül, nem lehet csodálkozni: a német csapatoknak nem jelent gondot a budapesti alakulatok és a palotaőrség lefegyverzése, Horthy most már fogoly és fia révén – akit a „Mussolini szabadító”, Otto Skorzeni elrabol, és ismeretlen helyre visz – zsarolható. Ekkor teljesedik ki a német megszállás! De a németek még mindig ragaszkodnak a látszathoz, és nem akarják magukra vállalni a piszkos munkát, ezért előkerítenek egy magyar hazaárulót, Szálasi Ferencet – pontosan úgy, ahogy 1956-ban az oroszok Kádárt –, aki vállalja, hogy legitimálja az idegen megszállókat.Dobai Miklós, Budapest