Titkos levelezés

A harmóniumból egy Chopin-keringő dallama szólt. A középkorú férfi nagy átéléssel interpretálta a darabot anélkül, hogy magán viselte volna az élet stigmáit. Itt-ott hallatszott csak pisszegés, mocorgás és nyugtalanság, a hallgatóságot mintha elbűvölte volna a szép melódia. A hangszer fixum volt, amibe belekapaszkodtak. Jobb közérzetet adó terápia. Egy másik világ, egy másik hangulat. S a férfi ujjai ördöngösen siklottak a billentyűk makadámútjain.„Mit csinált?” – kérdeztem súgva. „Megölte a feleségét – válaszolta az intézet igazgatója. – Fejszével... Majd utána fel is darabolta.”Az elmegyógyintézet különterme zsúfolásig telve volt rabokkal. Úgy ültek egymás mellett a padokon, mint a dróton a verebek. Csak a fejük forgott egyik-másik irányba, ahogy a veréb szaggatja szét apró mozdulataival a teret. Egyikük-másikuk néha felállt, jött-ment, kisebb kört írt le, vagy elindított egy papírrepülőt, de utána visszaült a helyére. Az izgalom egyenes arányban nőtt az idő múlásával. Az igazgató megjelenése azonban jel volt a műsor megkezdésére, amelyre a rabok talán jobban készültek, mint első vizsgájukra az életben.Nagy taps fogadta Chopin remekét. Taps, amiben feloldódott a feszültség, hogy a jámborság szigetén érezhesse magát minden jelenlévő. A keringő után vers következett. „Már egy hete csak a mamára gondolok...” Akképpen csengtek a költő szavai az elmegyógyintézetben, mint a falnak ütköző kövek. És mégis: a terápia Prokrusztész-ágyából angyali mosollyal keltek ki a szereplők. Furulyaszót hallhattunk, gitárzenét, a Cigánybáróból egy részletet.Az egyórás műsor végén, amidőn már szedelőzködtünk, és útban voltunk az udvar felé, az egyik rab váratlanul mellettem termett az ajtóban, és egy óvatlan pillanatban a zsebembe csúsztatott valamit. Odakaptam, de a kacsintása megnyugtatott – mert úgy kacsintott, mint Papp Laci egykoron –, aztán eltűnt előlem, mint a kámfor.Nem csináltam semmi ramazúrit, nem szóltam az esetről az igazgatónak, csak azt éreztem, mintha Sherlock Holmes bőrébe bújva járnám az intézet folyosóit, merthogy valami nagy titok részesévé váltam. Azt ugyanis könnyen kitapogattam, hogy a zsebemben egy összehajtott papiros lapul. De az én időm csak sokára jött el, mert hátravolt még az igazgató szobájában a műsor kiértékelése, a kávézgatás, a jövő tervezgetése. Aztán amikor csakugyan magamra maradtam, és az intézettől távolabb, egy szűk utcácskában leállítottam a motort, szívdobogással nyúltam a zsebembe. Ez állt a papírlapon: „Ártatlan vagyok.”