Tíz éve szabadon

Térségünk immár tíz éve szabad. Azóta a harmadik szabad választásokat is megtartották. Kialakultak a pluralista demokrácia politikai intézményei, játékszabályai, az átmenet politikai értelemben befejeződött. Az átalakulás fokát tekintve azonban messze nem mutatnak egységes képet az érintett országok. Látványos a különbség Közép-Európa és a posztszovjet térség vagy Délkelet-Európa között. Egyes országokban stabilnak, működőnek, másutt legfeljebb rosszul működőnek tekinthető, instabil a demokrácia, míg egyes helyeken legfeljebb kvázidemokráciáról lehet beszélni. A szabadság és az elszegényedés foka között általában véve is fordított arány áll fenn. Az életkörülményeket tekintve még az élenjárók, így Magyarország is húsz-harminc évnyire lemaradt Európa nyugati felétől. Ennek ellenére összességében – amint a neves olasz demokráciakutató, Giovanni Sartori fogalmazott – nem tragikus a helyzet. Nagyjából ezt a képet alakították ki térségünkről azok az ismert tudósok, akik a héten a XX. Század Intézet budapesti konferenciáján egyfajta utazásra invitálták a szakértőket, érdeklődőket a közelmúltba. Oda, ahol a történész, a kutató is szemtanú.A demokratikus átmenet konszolidációjának sikerét illetően megoszlik a társadalomtudósok véleménye. Abban egyetértenek, hogy a társadalmak ma elégedetlenebbek, mint mondjuk húsz évvel ezelőtt. Ahogy Tölgyessy Péter egy példával érzékeltette mindezt, úgy vannak a demokráciával, mint az egyszeri kisfiú a főzelékkel: finom, de köszönik, nem kérik. Ahogy a német Hans-Dieter Klingemann fogalmazott, az állampolgár különbséget tesz a demokrácia mint ideális kormányzati forma és annak gyakorlati megvalósulása között. Az elégedett demokraták aránya Oroszországban a legkisebb (öt százalék), elégedetlen demokrata a romániai lakosság mintegy kétharmada, míg az autokrata kormányzás híveinek száma Oroszországtól Németország felé haladva csökken. Az olasz Leonardo Molbrino hangsúlyozta a mérsékelt pártok szerepének fontosságát a konszolidációban. A pártrendszer térségbeli és nyugat-európai alakulása közötti alapvető különbséget a posztkommunista erők markáns jelenlétében látta a lengyel Jerzy Wiatr. Mint megállapította, Csehország kivételével lényegében uralják a spektrum bal oldalát. Úgy látja, a politikai rendszer két oldala közötti mély szakadék csökken. A megosztottság legyőzésében az integráció egységes támogatása mellett az is segíthet, hogy a szavazótábor kezd ráunni a múlttal való érvelésre.Általánosan megállapított tény, hogy a tőkések nagyrészt a volt kommunistákból lettek, gazdasági erőre konvertálták politikai befolyásukat. E tényt leginkább a történelmi megközelítést választó elemzők, egykori szereplők erősítették meg. Az ismert orosz emigráns, Vlagyimir Bukovszkij a köz szerepére is utalva egyenesen „sohasem volt forradalomról” beszélt. E kérdéskörhöz kapcsolható a generációváltás mértéke s a nosztalgia erőssége is. Amint Simon János fogalmazott, Közép-Európára leszűkítve a választ, ez szorosan összefügg a diktatúrák keménységével. Egyetértés alakult ki a tekintetben is, hogy bár a politikai intézmények kialakultak, az emberek többsége kevéssé hisz bennük. Ez visszahat úgy is, hogy a politikai elit sokszor fél a saját országától, így a reformokat is csak kényszeredetten, szükséghelyzetben gyorsítja fel.A történelmi, strukturális, intézményi, gazdasági alapú vagy a kulturális dimenziókra koncentráló megközelítések mellett különleges csemegét jelentettek az elméleti jellegű előadások. Külön említést érdemel közülük a vezető angol konzervatív filozófus, Roger Scruton eszmefuttatása a nemzetállam és a demokrácia viszonyáról. Azt boncolgatva, mely ismérvekre alapozva bíznak a polgárok az államban, arra a következtetésre jutott, hogy a demokrácia az adott kormányzati rendszer iránti fogékonyságra épül. Térségünk sajátosságaként s kihívásként utalt arra, hogy a többnemzetiségű államokban milyen nehéz megteremteni ezt a lojalitást. Igazi britként előadása nem volt mentes az EU támadásától sem. Honfitársainak túlnyomó euroszkepticizmusát az erős nemzeti kötődéssel, az Amerikához hasonló föderális Európa átláthatatlanságával indokolta. Más oldalról bírálta az uniót a lengyel politikus, Czeslaw Bieleczki. „Hány Milosevicsnek kell még megbuknia, s hány Kohlnak jönnie a keleti bővítésig?” – tette fel a kérdést. S mint megállapította, minél közelebb kerül az új tagok felvételének időpontja, annál inkább emlékeztetnek kereskedőkre a brüsszeli hivatalnokok. A közép-európai jövőképek azonban nem nevezhetők pesszimistának. Erre legyen elég idézni egyet, a Tölgyessy Péterét, aki szerint térségünk harminc-negyven év múlva nemcsak utoléri a Nyugatot, hanem kihívást is jelent majd az elkényelmesedett demokráciáknak.