Új korszak küszöbén a muzulmán világ

Sokan az iszlámot tartottáka legnagyobb veszélynek a világona berlini fal eltűnése után. Ám mintha az arab világ és Irán is megszabadulóban lenne az iszlámizmustól. Legalábbis ezt prognosztizálja a francia Gilles Kepel, az iszlám világhírű kutatója és tudósa, akinek legújabb könyve – a Dzsihád, az iszlámizmus expanziójaés hanyatlása című – a minap jelent meg Párizsban. Gilles Kepellela francia fővárosban beszélgettünk.– Tényleg félni kellett az iszlámtól?– Az aggodalmak a nyolcvanas években voltak különösen erősek. A félelem nagyjából 1989-ig tartott, amely esztendő a legradikálisabb iszlámhívők és a világ többi része közötti ideológiai ellenállás és ütközés éve volt. Ekkor zajlott az iráni Khomeini ajatollah és Salman Rushdie író közötti konfliktus, ebben az évben vonult ki Afganisztánból a Vörös Hadsereg, amelyet a szaúdiak és az amerikaiak pénzelte mudzsahedinek győztek le, ekkor jött létre Algériában az Iszlám Üdvfront, és nyerte meg a független Algéria első szabad választását. Így sokaknak valóban az volt az érzésük, hogy igenis van radikális iszlám modell, amely akár alternatívája is lehet az európai civilizációnak, illetve a Nyugatnak. Melyik tájékozatlan európai ne rémült volna meg ettől? De miután a kilencvenes években az iszlám mozgalmak jó része az ellenőrizhetetlen erőszak rabjává vált – gondoljunk csak például Algériára vagy Egyiptomra! –, a muzulmán világ is megcsömörlött tőlük, s az iszlám hívei ma már kompromisszumot, mi több, akár szövetséget is keresnek a nyugati országokkal. Az iszlám hívei ma már inkább az alkalmazkodást és a civilizált párbeszédet keresik.– Ön azt állítja, hogy a politikai iszlám, az integrizmus hanyatlóban van, miközben mintha ennek éppen az ellenkezőjét tapasztalnánk. Gondoljunk csak Afganisztánra vagy az ázsiai térségben aktivizálódó s az iszlám nevében fellépő csoportocskákra! Nincs ellentmondás a kutatás és a tapasztalat között?– Nincs. Hiszen 1997 óta tulajdonképpen semmi lényeges nem történt. A kilencvenes évek elején Algéria csatatér volt, polgárháború szaggatta ország, Egyiptom veszélyes hellyé vált a turisták számára az ismétlődő merényletek miatt, Afganisztánban szinte talpalatnyi hely sem maradt, ahol ne pusztított volna polgárháború, Boszniában is megjelentek a mozlim harcosok. Ma pedig? Egyiptomban rend van, Algériában csillapodóban, megszűnőben a polgárháború, Boszniában nem robbant ki dzsihád. Az elmúlt évtizedek nagy tanulsága: az iszlám hívei nem rukkoltak elő világmegváltó ideákkal, és tenni sem sokat tettek, hogy országaikban javítsanak a nyomorúságon, a szegénységben tengődők helyzetén. Kiderült, hogy mozgalmaik ugyanolyanok, mint bármely más politikai mozgalom vagy párt.– Ezért buktak meg, ha ugyan valóban megbuktak?– Azt hiszem, hogy az iszlám bukását ugyanazok az okok idézték elő, amelyeknek a sikerét is köszönhette. Vagyis az, hogy az iszlám erőknek rövid időre ugyan, de sikerült összefogniuk a kiábrándult és útkereső fiatalokat meg a vallásos középosztály egy részét, azokat az iskolázott polgárokat, akiket a diktatórikus rendszerek kirekesztettek a hatalomból. De éppen mivel e szövetséget nem tudták tartósan egyben tartani, veszítettek.– Ebben részük volt az érintett államok kormányainak vagy legalábbis vezető politikai osztályainak?– Így igaz. Egyiptomban és Algériában például az állam, pontosabban a hatalmi elit igen gyorsan döntött: le kell választani a polgárságot a fiatalokról és az elégedetlen népi rétegekről, sőt szembe kell fordítani velük! Ez sikerült is. Tizenöt esztendővel ezelőtt ha Kairóban vagy Algírban egy militáns fiatalember beszédet mondott az egyetemen, úgy tekintettek reá, mint a jövendő álmának megtestesülésére. Reménységet adott a kitaszítottaknak, a változás reménységét. Ma viszont legelőször is azt kell mentegetőzve elmagyaráznia, hogy nincs köze az ismert mozgalmakhoz, pártokhoz. E mozgalmakat ugyanis ma már sok helyütt az erőszakkal, a gyilkolással azonosítják, s az emberek elfordultak tőlük. Sokan gyanítják, hogy Algériában például az Iszlám Üdvfrontból kiszakadt különféle fegyveres csoportocskák mészárlásai és merényletei hátterében éppen a hatalom beépített emberei álltak. Beszivárogtak a mozgalomba, robbantottak és torkokat vágtak át, s lassanként már nem lehetett tudni, ki gyilkol kit és miért. Az iszlám párt neve így vált a féktelen erőszak és gyilkolás szinonimájává. Természetes, hogy ez mindenkit elkeserített és kiábrándított, és az emberek – mivel élni szeretnek – inkább valamiféle modus vivendit keresnek a hazájukon belül és a külvilággal egyaránt.– Könyvében hosszasan fejtegeti, hogy az iszlám, az integristák térhódításáért Szaúd-Arábiát és az Egyesült Államokat nagy felelősség terheli. Mire gondolt?– Tudni való, hogy Szaúd-Arábia stabilitása nagyon egyszerű alkura épült, amely a híres amerikai romboló, a Quincy történetéig nyúlik vissza. Jalta másnapján történt, hogy Roosevelt elnök Szuez partjainál találkozott Szaúd-Arábia királyával, és megállapodást kötött vele, miszerint az Egyesült Államok mindig támogatni fogja a famíliát és uralmát – anélkül, hogy belebonyolódna a sivatagi királyság belügyeibe –, de azzal a feltétellel, hogy a kőolaj az Egyesült Államok felé is folyik. Vagyis Amerikának szabad hozzáférése lesz a szaúdi olajhoz. Az alkut az 1990-es öbölháborúban tökéletesen be is tartották. Ám ezt a teljes és szégyenletes függést az amerikaiaktól valahogyan mégiscsak palástolni kellett. S mivel takaróztak a szaúdiak? Hát persze hogy az ultraszigorú vahabita iszlámmal és az erkölcsi puritanizmussal, amelyre úton-útfélen hivatkoznak.– Ezzel úgy jelennek meg a külvilág előtt, mint az iszlám igaz őrizői, s nem mint az Egyesült Államok kiszolgálói?– Így van. Amikor a hetvenes években megerősödtek az iszlámista mozgalmak, Szaúd-Arábia „csekkpolitikába” kezdett. Rettegett ugyanis az iszlám forradalomtól, hiszen az megkérdőjelezhette volna az uralkodócsalád hatalmát. Így amikor 1979-ben Iránban győzött az iszlám forradalom, szabályos hidegháború kezdődött Szaúd-Arábia és Irán között. Rijád támogatta, sőt ösztökélte Szaddám Huszeint, hogy háborút indítson Irán ellen, amely háború végül mind Irakot, mind Iránt kivéreztette.– Az Irán–Szaúd-Arábia közötti hidegháború hátterében akkor még ott volt az amerikai–szovjet vetélkedés, ugye?– Az Egyesült Államok számára az 1979-es esztendő félelmetes volt: hatalomra kerül Khomeini, Teheránban túszul ejtik az amerikai nagykövetség munkatársait, a Vörös Hadsereg Kabulban zsinatol. A szovjet behatolás különösen megrémítette az amerikaiakat: Moszkva ugyanis egyszeriben a közel-keleti olajmezők mellé érkezett. Dzsihád indul hát afgán földön az oroszok ellen, és a CIA 1979 nyarától kezdve rakétákat szállít a mudzsahedineknek. A szaúdiak is beszállnak a „buliba”: úgy látják, itt az alkalom, hogy a világ valamennyi szunnitáját összefogják, s elküldjék az „ateista kommunista ördög” elleni csatába, afgán földre. Inkább oda menjenek, mint hogy a síita Khomeinival és a perzsákkal együtt skandálják: „Le Amerikával!” Az már más történet, hogy az Afganisztánban harcoló mudzsahedinek később miért fordulnak egykori megbízóik ellen.– Vajon a politikai iszlámizmus s az integrizmus mérlege egyszerűen az, hogy véres rettenet volt?– Nem. Nagyon fontos társadalmi változásokat hozott felszínre, részben elő is idézve őket. Helyzetbe hozott egy immár tanult ifjú nemzedéket, „felébresztett” nagy vidéki tömegeket. És hát a jelenléte nem mindenütt vezetett véres akciókhoz, terrorhoz. Törökországban például kifejezetten biztató a helyzet: az iszlám hívei betartják a demokratizálódás játékszabályait. Igaz, közben fausti dilemmával kell megbirkózniuk: elveszítsék-e iszlám identitásukat, és muzulmán demokratákká váljanak?