A kutya megmaradt ebnek

Évezredek folyamán az együttélésnek olyan szabályai alakultak ki a társadalomban, hogy azok önkényes megváltoztatása szinte a bűnnel egyenlő. Megszólta, lenézte és kivetette maga közül a közösség a szokások megszegőit, a „másság” útjaira tévedteket. Ezekből álltak aztán a kirekesztett páriák. Az egyikük azért, mert többet ivott a kelleténél, részegeskedett, a másikuk nem titkolta el vonzalmát a szebbik nem iránt, a harmadik, mert kapzsi volt, és így tovább.A „fekete bárányok” tábora nőttön-nőtt. Ilonka nagynéném és a nagymama is csak legyintett lenézően, és azt mondta undorral: „Ilyenek az emberek.” Ami egyben azt is jelentette, hogy emiatt semmi veszedelemtől nem kell tartani. A nagymama filozófiája szerint „az ujjunk sem egyforma”. Micsoda igazság! Hát ha még lehetne is vele valamit bizonyítani! Kár, hogy csak meddő okfejtés marad.Hallottam már olyasmit is, hogy bizony az állatok világában az ehhez hasonló, „erkölcsi”-nek nevezett kisiklások elképzelhetetlenek. Mivel ugye az állatok jelleme nem szilárd, az ehhez hasonló tétova nézetek elködösítik a tisztánlátást. Ezzel kapcsolatban szeretnék elmesélni egy érdekes esetet. Itt történt Budapesten, Zuglóban, nem hallomásból ismerem, a saját megfigyeléseimet adom közre.Az egyik tehetős polgárcsalád feje, a nagyapa autóbaleset következtében olyan sérüléseket szenvedett, hogy elveszítette a szeme világát. Ereje teljében lévén kijárt még sétálni a Városligetbe. Egyik unokája vezetgette. Egy idő múltán vakvezető kutyát kapott. Gyakran találkoztam velük délelőttönként; rövid pórázon tartva a kutyát a gyalogosátjáró előtt ácsorogtak, a zöld lámpa felvillanását várták.Megfigyeltem többször is, milyen figyelem-összpontosítással követi a vakvezető kutya a lámpa színváltozását, szinte reszketve várja a zöld fényt. Amikor felvillan, megrántja a pórázt, jelt ad, hogy szabad az út a túloldalra. Aztán megindul, jobbra-balra figyelve a gazdi lába mellett.Gyakran követtem a liget útjain sétájukat, és az elismerés érzése mellett meleg szeretet ébredt bennem a kutya iránt. Kötelességtudó és hűséges, mintha csak tudná, hogy ő a gazdi elveszett szeme világa. Ha találkoztunk pórázon sétáltatott kutyákkal, sohasem közeledett hozzájuk, szinte tudomást sem vett róluk. Ha olykor vakkantott, annak külön jelentése volt: így jelezte például, hogy üres padot lát, gazdája leülhet.Elképzeltem, mennyi fáradozásra, szakértelemre, türelemre volt szüksége idomítójának ahhoz, hogy ilyenné váljék ez a bozontos gubanc. Hogy ne cicákat kergető, idegenekre morgó vakarcsnak nézzék, hanem magasabb szinten élő lénynek, talán családtagnak, nem csak a kisunoka kedvencének. Micsoda hősi küzdelemre volt ehhez szüksége. Kitartásra, erőre, lemondásra, hogy megélje lényének hasznosságát egy számára mégiscsak idegen világban. Az emberek között.Tavaly a nagyapa tüdőgyulladást kapott és meghalt. A kutya a családnál maradt, de megváltozott a helyzet: már nem ő vitte, kísérte sétálni a gazdit, hanem a gyerekek vitték őt viháncolva, pórázát rángatva a Városligetbe. Őt sétáltatták! Tegnap is találkoztam velük.Döbbenten és ámulva néztem: pirosat jelzett ugyan a lámpa a zebránál, de Pistike látva, hogy csak messze jön egy-két autó a Dózsa György út felől, átszaladt a túloldalra. A kutya csaholva, boldogan követte, futott utána. Ez lenne a régi, óvatosan körülszimatoló, a gazdi minden lépésére vigyázó vakvezető?A ligetben minden kutyába belekötött, egy galambot felriasztott és elűzött, egy idős emberre bizalmatlanul rámorgott, az eldobott labda után lobogó füllel loholt. Mit mondjak? Olyan volt, akár egy csintalan, fegyelmezetlen valódi kutya. Igazi kutya, amely levetkőzte a ráerőszakolt fegyelem abroncsát, és az lett végre, aminek született: hancúrozó, boldog jószág, akit immár semmiféle erkölcsi gond és felelősség nem nyomaszt.Eltűnődtem az egyik öreg hársnak döntött háttal, és igazat adtam neki, mert csak az lehet felszabadultan boldog, aki a neki rendelt valódi életet éli, és levet minden ráaggatott idegen kacatot.Megsimogattam a fejét. Megnyalta a kezemet. Hálás volt. Mint egy kutya.