A művészetben nincs demokrácia

A Művész moziban megrendezett X. Európa filmhét Zanussi többszörösen díjnyertes (Moszkva, Gdynia) filmjével nyílt meg. Az élet nemi úton terjedő halálosbetegség – hirdették a plakátok. A budapesti bemutató alkalmából ismét nálunk járt Krzysztof Zanussi lengyel fizikus-filozófus-filmrendező, az Illumináció, a Védőszínek,a Spirál, a Csendes érintés és A mi Urunk testvére rendezője.Hívták kulturális és tájékoztatási miniszternek, olasz nagykövetnek, de ő maradt a kamera mellett. Közben vezeti az állam tulajdonában lévő TOR stúdiót, rendez színházban és operában, producere a saját filmjeinek, tanít a katowicei Szilézia Egyetemen, tanácsadója a Vatikán pápai kulturális bizottságának, és építgeti (szellemi értelemben) három éve alapított magániskoláját, ahol az elemitől az érettségiig nevelik a gyerekeket. Új filmje címét: Az élet nemi úton terjedő halálos betegség Varsóban, a lakása közelében találta sprayjel a falra mázolva – meséli. Korábbi művei alaptémájához tér itt vissza Zanussi: az élet minősége foglalkoztatja és az, mi történik velünk a halál után. Megtérhet-e a hitehagyott vagy a hitetlen? Van-e remény? A történetet abban a korban indítja, amikor ezek a kérdések felmerültek, a XII. században – és a mai Lengyelországban folytatja. A film filmforgatáson kezdődik: Bernát, a XII. századi cisztercita szerzetes, akit már életében szentként tisztelnek, megtérít egy tolvajt. A forgatáson ügyeletet vállaló orvosnak, az „igazi” film főszereplőjének is a fenti kérdésekkel kell szembenéznie, amikor megtudja, hogy beteg és meg fog halni. Párizsban megoperálnák, de mire sikerül összeszednie a műtétre a pénzt, már késő. Élete utolsó napjaiban egy fiatal pár tart ki mellette, két ember, akit alig ismer.– Az ő történetükről szól majd a következő filmem – mondja Zanussi, amikor a Lengyel Intézetben leülünk beszélgetni.– Hogyan fogadták Amerikában vagy Koreában a filmjét?– Bátorít, amit a fiataloktól hallok, ezért is akarom az ő történetüket elmesélni. Chicagóban valóságos provokációként fogták fel a filmemet az orvosok. Koreában föltették azt a konfucianizmus szellemében megfogalmazott kérdést: hogyan tarthatja magát olyan fontosnak egy ember, hogy beleavatkozik az élet és halál folyamatába? Vagy abból a metaforából kiindulva, hogy az élet a rend, a halál a káosz, megkérdezték: akkor a társadalmi rend élet vagy halál? Ez megint konfuciánus gondolat.– Az eutanázia problémáját érinti a filmben. Lengyelországban hogyan gondolkodnak erről?– A keresztény felfogás elutasítja, elméletileg mindenki ellene van, de létezik, kimondatlanul, valamiféle kazualista etika szerint. A gyakorlatban az orvosok enyhíteni akarják a betegek szenvedéseit.– Mit jelent az a mondat, amelyet az egyik szereplőtől hallunk a filmben: részt vállalni valakinek a halálából?– A részvét legmagasabb rendű kifejezését, azt, hogy azonosulunk valakivel. Ez a legtöbb, amit tehetünk. A halállal szemközt mindenki magányos. Természettől fogva magányosak vagyunk. Ezt a magányt csak a szerelem tudja legyőzni.– Egy interjúban nemrég azt mondta: soha nem a filmek esztétikuma foglalkoztatta, hanem inkább a szereplői etikája és lélektana. Mintha ez volna érvényes erre a mostani filmre is. Valóban így van?– Nem lehetek a saját filmem ítésze, de a kettő nem választható el egymástól teljesen. Az etikai is bizonyos esztétikumon keresztül fejeződik ki, csak ez nem az a túlzásba vitt esztétikum, amely a reklámra jellemző. Lobogó hajú, szép fiatal nő lassított felvételen – az ilyenfajta esztétikumot hordozó kép hiteltelenné vált, mert a reklám kisajátította.– Szereplői egyetemes problémákról folytatnak párbeszédet, de a képeken itt-ott felvillannak a volt szocialista országokra jellemző, már-már abszurd mai állapotok. Hogyan érzi magát ebben a világban?– Nem tudok képet adni a mai lengyel társadalomról, nem is hajlok rá, ezért inkább egyetemes problémákról beszélek. Megrögzött optimista vagyok, és úgy gondolom, hogy az optimizmusom megalapozott. Okot ad rá az, amit a fiatalok között tapasztalok. Vannak persze örök opportunisták, de őket támadni sem érdemes. Saját magukat diszkreditálják. Sokat utazom, kis falvakba is elmegyek, és azt látom, hogy az új nemzedék többsége jobb, értelmesebb, mint mi voltunk ilyen idős korunkban. Ezek a fiatalok hajlandók a világ sorsára, az elmúlásra vonatkozó kérdéseket is feltenni. Az is igaz, hogy közülük sokan szeretik a szélsőségeket, de szerintem ez sem baj. Így lázadnak a középszerűség ellen. Látok fiatalokat, akik fantasztikus utazásokat tesznek egy szál hátizsákkal, megmásszák a Himaláját. Minden esélyük megvan rá, hogy más, jobb életet éljenek, mint mi éltünk.– Sokan viszont azt állítják: a korábbi politikai diktatúra helyébe most a pénz diktatúrája lépett, és ez mindent veszélyeztet.– Bizonyos értelemben ez igaz. Vannak elszegényedett rétegek, mások villámgyorsan meggazdagodtak. De nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a lehetőségek is hihetetlenül megnőttek. Az esélyek is nagyobbak, mint tíz éve, ha nem is mindenkinek, de nagyon sokaknak. Élni kell tudnunk ezekkel az esélyekkel, ha nem is könnyű. Nem mindegy, hogy milyennek látjuk magunkat, hogy nyitottak vagyunk-e a jóra is, nem csak a rosszra. Lengyelországban már csillapodott a vad gazdagodásvágy. Kezdjük látni a saját hibáinkat, már nevetni is tudunk magunkon. Sok a szélsőség, a rossz, de rendkívül nagy energiák is felszabadultak. Ma már jobban tudjuk, mint öt éve, hogy mit érdemes csinálni, és mit nem, hogy hol a határ. Tíz év alatt eljutottunk bizonyos érettségre.– A kelet-közép-európai országokban mégis gyorsan terjednek a „hamis próféták” és szekták tanai. Lehet-e védekezni ellenük?– Szabad társadalomban élünk, mindenkinek joga van hozzá, hogy tönkretegye a saját életét – mondják erre cinikusan. De nekünk kötelességünk, hogy figyeljünk a másik emberre, a mellettünk lévőre, hogy nem esik-e áldozatul valaminek, ami elkerülhető. Lengyelországban az emberek többsége mélyen vallásos, ezért ott talán kevésbé fenyeget az ilyenfajta veszély. Ellensúlyozni csak úgy lehet, ha valóban meg tudjuk szólítani az embereket.– De hogyan lehet megszólítani az embereket? Ez ma egész Európában kérdés.– Az a baj, hogy egész Európában az 1968-as nemzedék tagjai töltenek be pozíciókat mindenütt: rádióban, televízióban, könyvkiadókban. Azért baj, mert ezt a nemzedéket erősen befolyásolta a marxizmus, cinikus lett, és ma is cinikusan nézi a világot. Nem jó, hogy még nagy nyugat-európai országokban is dedramatizálni próbálják a helyzetet ahelyett, hogy dramatizálnák, és ezzel fölráznák az embereket. De ez nem fog túlságosan soká tartani.– Segíthet az európai integráció folyamata?– Igen, felszabadíthat minket. Most túlságosan el vagyunk foglalva a saját államainkkal, a saját bajainkkal. Rá fogunk jönni, hogy nem az a legfontosabb, ami elválaszt, hanem az, ami összeköt. A jövő Európája ettől még kulturálisan, nyelvileg sokszínű lehet.– A Vatikán kulturális bizottságában arról adnak számot évente a pápának, hogy mi történik a világban, közelebbről Európában kulturális téren. Az idén ön nem szokványos témáról tartott előadást...– A „szent giccsről”. Arról, hogy milyen következményekkel járt az egyházban a demokratizálódás. A Mediciek korában senki nem kérdezte egy város lakóitól, hogy tetszik-e nekik a templom kupolája, felépítették a templomot. Ma egészen más világot élünk, az eredmény: Las Vegas beköltözött a templomokba. A katedrálisok környékét elönti a giccs.– A művészet és demokrácia viszonyának kérdéséről beszél...– A művészetben nincs demokrácia. Talán jobban megértik az emberek, ha azt mondjuk, hogy itt ugyanúgy nincs demokrácia, mint a sportban vagy a tudományban. Kifinomult ízlése mindig a kisebbségnek volt. A kérdés az, hogy ez a kisebbség, ez az elit mennyire tud hatni szélesebb körökre. Vannak korok, amikor az elit hiteltelenné válik. Ma is ez történik. A mai „elit” jó része rajong a giccsért, csak idióta könyveket olvas, csak egyfajta, többnyire gyönge zenét hallgat. De ez is elmúlik, jön majd egy új elit, amelyik valódi kérdéseket tesz föl, szembe mer szállni a tömegáramlatokkal, és mer követelni. Merthogy ez jellemzi a valódi elitet.– Három éve magániskolát alapított. Bevált?– Igen, sikertörténetnek is mondhatjuk, 600 diákunk van, felépült a tornatermünk, most éppen a tanító-, tanárképző kollégiumára gyűjtünk pénzt. Január 6-án nagy jótékonysági bált rendezünk erre a célra. Cserekapcsolatot teremtettünk egy berlini iskolával. A német szülők meglepődve mondják, hogy a gyerekeik, miután megjárták az iskolánkat, másként viselkednek, mint azelőtt. Tudatosítani akarjuk, hogy nem elég, ha valaki jó matematikában vagy számítástechnikában. Olyan embereket akarunk nevelni, akik tudják, mi a siker, de azt is tudják, mi a barátság, mi a szerelem, mi az öröm. A jól bevált, hajdani görög eszményt szeretnénk feleleveníteni: az ép testben ép lélek eszményét. Boldogságra képes, harmonikus személyiségű embereket akarunk kiengedni az iskolánkból, olyanokat, akiknek nyitva a szemük a szépségre, a természetre is.