Az összekaszabolt triptichon

Kétszer jelölték Kossuth-díjra, Munkácsy-díjra, de mert nem tartozott egyetlen táborhoz sem, le is került a listáról. A negyvenhat esztendős Filep Sándor festőművész, aki jelenleg Székesfehérváron él és dolgozik, avatott szakemberek véleménye szerint nemcsak bravúrosan rajzol, hanem beszél a művészettörténeti múlt és jelen nyelvén is. Képei segítségével átsétál a XVII.-ből a XX. századba.Székesfehérvár nem esik messze a fővárostól, de a vidéki lét miatt mégiscsak kizárja magát a pezsgő művészeti életből, aki ide vonul vissza. Nem fél ettől?– Engem a pesti művészvilág nem érdekel. A centralizmus a világon már nem létező jelenség, de nem is igaz, hogy minden fontos csak Pesten történik. Székesfehérvárra 1989-ben költöztem. Már korábban is hívtak, de akkor jött el annak az ideje, hogy rendezzem a körülményeimet. Műteremlakást kaptam a várostól. Bár úgy tűnik, hogy családi okokból meg kell válni tőle. Jelenleg a Szent István Művelődési Házban kaptam üres helyiséget. Ajánlották, hogy ha nagyobb képterveim vannak, arra itt van hely és lehetőség. A ház galériájában kiállításokat is szervezek, az elmúlt hat évben volt itt tárlata gróf Batthyány Gyulának, Szőnyi Istvánnak, Götz Jánosnak, Bory Jenőnek, Szervátiusz Tibornak, Salvador Dalínak, Kárpáti Tamásnak, Oláh Mátyásnak, Kő Pálnak és még sok művésznek.– Gondolom, sokan irigylik, amiért svédországi mecénásra talált, aki nemcsak a munkafeltételeket biztosította, hanem ösztöndíjjal is támogatta.– És támogat mind a mai napig. Takács Lajos eredetileg dunaújvárosi származású, aki Svédországban lett lelkes mecénása és gyűjtője a kortárs művészeteknek, közöttük a magyarnak is. Évekig dolgozhattam Stockholmtól harminc kilométerre lévő művésztelepén. Egyetlen feladatom volt, hogy az elképzeléseimet megvalósítsam.– Különlegesen szerencsés helyzet az után, hogy kikerült a főiskola védettségéből.– Kétségtelen, hogy a főiskolán kivételezett helyzetben voltam. Külön műtermem volt, Blaski János, a mesterem pedig hagyott dolgozni, nem kényszerített rám semmiféle irányzatot. Kiváló pedagógus volt. Ez a svéd Loyota-Art-ösztöndíj azért is jó volt, mert nem kellett elmennem tanítani, vagy bármi más kenyérkereső állás után nézni. A főiskolás évfolyamtársaim közül szinte mindenki eltűnt a pályáról, mert nem tudta eladni a képeit, nem tudott megélni a műveiből.– Mondhatjuk, hogy a Filep-képek ma már kapósak, divatba jöttek?– Nekem nem a képek eladása az elsődleges bevételi forrásom, bár kétségkívül ma már keresik a munkáimat. Gazdag lehettem volna, ha engedek a kéréseknek, ha elfogadom a külföldi ajánlatokat, és elkezdek rendelésre festeni. De ez nem érdekel. Nem attól lesz jó festő valaki, hogy magas az árfolyama. Számomra a művészet nem piaci tárgy.– Könnyen megválik a képeitől?– Könnyen. Nem is tartom magam körül őket, mert zavarnak. Olyanok, mint a gyerek, amelyik már elment a háztól, és éli a maga életét.– Követi, hogy hová kerülnek?– Külföldre is, Magyarországra is. Vannak már gyűjtők, tehetősek is, lelkesek is, akik rendszeresen megkeresnek.– Miért nem a mai divatot, miért a régi mesterek útmutatásait követi?– Mert igazak. És többet tudtak az élet lényegéről, mint bárki hinné. Gyermekkoromban mindig rajzoltam, festegettem. Mikor nagyobb lettem, erősen érdekelni kezdett a repülés. Pilóta akartam lenni, és repülőgépmodelleket építettem. Később kozmológiával kezdtem foglalkozni, izgatott a végtelen. Aztán, úgy huszonöt éve jöttem rá, hogy mindez belesűrűsödött a művészetbe, a művészet szeretetébe. Én isteni adománynak tekintem a művészetet, öröknek és végtelennek. Épp ezért vált az utam egyértelművé. Sokat beszélnek arról, hogy a művészet fejlődik, pedig az fejlődésre képtelen, csupán ismétlődik. Ha ugyanis fejlődne, ma nem tudnánk megnézni egy középkori oltárképet. Márpedig annak az igazságai ma is érvényesek. Ez a jó műalkotás lényege. A divatirányzatokkal én is kísérleteztem, de csupán azért, hogy megtudjam, milyen újat tudnak nyújtani. Azt a festészetet élvezem, amit csinálok. Ha például installációkat készítenék, nem hiszem, hogy bárki is sokra menne vele. A művészettörténészek előszeretettel gyártanak filozofikus gondolatokat ilyen jellegű alkotások köré. Akár valamiféle terápiának is tekinthetők ezek. Mintha szerepcsere történt volna, a művészeti szakértők megmondják, mi a művészet, a művészek pedig ez után csak kullogni tudnak.– Ezek szerint nincs jó véleménnyel az ezredvég művészeti törekvéseiről?– Éppen a romlékonysága miatt nem tudom elfogadni. A divatot mindig a pénz motiválja, és ezeket a dolgokat most el lehet adni. Csak az a kérdés, hogy húsz vagy száz év múlva még lesznek-e, és mit fognak érni? Sok a handabandázás ebben. Az avantgardizmus mára akadémizmussá süllyedt és megmerevedett. Évtizedek óta alig van műkritika, inkább csak művészeti magasztalások születnek. Létrehozták az értelmezhetetlen műalkotások ezreit, és miközben a nagyközönség kiment a múzeumokból, olyan intellektuális közeget teremtettek a művészet köré, amelyik gőggel és cinizmussal figyeli a közönség reakcióit. Nyilvánvaló tehát, hogy a művészet belterjessé vált. A múlt századi akadémizmus és a mai között annyi a különbség, hogy az esztétikai értékrend teljesen felborult. De a lényege ugyanaz: miközben biztosítja a művésznek a megbecsülést, megszabja a kultúra stílusát a privilegizáltak számára. A XX. század végére paranccsá vált a megújulás, akár a legkockázatosabb kísérletek bátorítása is. Ebből következik a folyamatos rálicitálás, a versengés. Megjelentek a fogyasztást fölpörgető divatok, amelyeket a kereskedők, a kritikusok és a múzeumi „szakértők” is ösztönöznek. A szépség teljességgel illetlen szóvá vált, eltévelyedésnek tekinthető. Úgy tűnik, ma kompromittáló például derűs tájképet festeni. Meggyőződésem, hogy az igazi választóvonal nem a modernizmus és a posztmodern között húzódik, hanem az, ami elválasztja a művészetet attól, ami nem az.– És meg lehet különböztetni a dilettantizmust a művészettől?– Persze, hogy meg lehet. De ma a dilettantizmussal is lehet karriert csinálni. Sok ilyet láttam. December 15-én nyílik meg a Műcsarnokban a millenniumi festészeti kiállítás. Kíváncsi vagyok, hol tart ma a művészet Magyarországon.– A ma divatos szemlélet szerint Filep Sándor művészete korszerűtlennek tekinthető, mert első látásra közelebb áll a XVII. századi mesterek hangulatához, sőt stílusához, mint az ezredvégiekéhez. Ugyanakkor ítészei szerint beszél a múlt és a jelen nyelvén egyaránt, használja a reneszánsz, a barokk, a szürrealizmus, a pop art és a konstruktivizmus eszköztárát.– Nem hiszem, hogy korszerűtlen lennék. És ez nem technikai, hanem szemléletbeli kérdés. Egyébként a hagyományosnak tekinthető technikáknál nem tudok jobbat. Ezek közvetítik legjobban a gondolataimat. Persze minden alkotó számára az a kérdés, hogy mit akar csinálni. Ha az emberben van ösztönös indíttatás és mélyről jövő alázat, akkor ezeket a kérdéseket meg tudja oldani. A művésznek magának kell felismernie a küldetését. Azután, hogy ebből művészet lesz-e, az majd jóval később válik el. A divat felpörgése múlékony, tünékeny, és nem fedi számomra a művészethez való hozzáállást. Meglehet, hogy „korszerűtlennek” tekinthető az én festészetem, de számomra ez időutazás. Az élet lényege érdekel az idő folyamatában. Realistának tartom magam, és ez nem stílus, hanem azt jelenti, hogy szeretem konkrétan megfogalmazni a dolgokat és a mögöttük lévő szándékot. Ezért is szerepelnek a képeimen idézetek, utalások, jóslatok.– Vannak-e mesterei?– Vermeer, Holbein, Dürer, Picasso. A magyarok közül nagyon szeretem Holló László és Lakner László művészetét.– Sok bibliai tárgyú képe van. Milyen a viszonya a vallással?– Nem is tudom, milyen... Vallásos nevelést kaptam, de mindig jobban érdekeltek az egzakt tudományok. Ám hiszek egy teremtő erőben, hiszem, hogy a dolgok nincsenek véletlenül. Van egy nagyméretű triptichonom, amelyet Caravaggio emlékére festettem. Ez sem tekinthető vallásos képnek, ámbár tematikailag annak látszik. Caravaggio úgy halt meg, hogy összekaszabolták. Elképesztő volt, hogy ennek a képnek is ez lett a sorsa. Nem irigylem, aki ezt tette, súlyos keresztet vett magára.– Van-e olyan munka, megrendelés, amit nem vállalna el?– Olyant bizonyosan nem, amivel nem tudok azonosulni.– Régi mesterek útját és technikáit is követi. Ezeket tanítják vajon ma a Magyar Képzőművészeti Egyetemen?– Nem tudom. Nekem a technikákat egyedül kellett megtanulnom, az ecsetkezeléstől kezdve.– Vannak-e olyan pályatársai, akikkel tud a festészetről, a művészetről beszélgetni?– Igen, vannak. Melocco Miklós, Párkányi Péter, Dippold Pál, Kolti Helga. Fehérváron is van művészeti élet, elég pezsgő. De nekem tulajdonképpen mindegy a hely, hogy hol élek. Ha kell, akkor továbbmegyek.– A zene is régóta hozzátartozik az életéhez.– Igen, a zene az más. Sokkal közvetlenebbül hat az emberekre, mint a festészet. Rögtön kiderül minden. Alkalmi formációkban zenélek, és amit játszunk, nem kapcsolható semmiféle stílushoz, nincs meghatározható műfaja. Improvizatív zene. Készítünk CD-ket is, de nem eladásra. Olyanok számomra ezek, mint egy könyv vagy mint egy kép. Ezt a zenét már nevezhetjük avantgárdnak. Különös lelki kontaktus kell hozzá. Igazán mélyről jövő.– Végeredményben is elégedett mindazzal, amire az eddigi élete során jutott? Hisz úgy tűnik, mégiscsak a szerencse fia, azzal tölti az idejét, ami önnek a legkedvesebb.– Elégedett is vagyok, meg nem is. A sorsszerű dolgokat az ember nem tudja kikerülni, sem a művészetben, sem a magánéletben. De valóban szerencsésnek tartom magam, hiszen azzal foglalkozom, amivel mindig is szerettem volna. És közben nem kell azzal törődnöm, hogy elhelyezzem magam a művészeti életben, hogy a saját adminisztrálásommal töltsem az időmet.– Sok dolgot a saját erejéből volt kénytelen megtanulni. Nem kellene ezt továbbadni?– A képeim önmagukért beszélnek. Vannak fiatalok körülöttem, de inkább a zene, mint a festészet kapcsán. Amúgy tanítani nem akarok.– A lányait sem?– Fiatal koruk ellenére mind a ketten nagyon jól rajzolnak. És ha itt vannak velem, szívesen festegetnek. De hát ki tudja, mi lesz? A „lét rejtélyes, az idő derengő”, ahogy Hamvas Béla mondta.