Baloldali szólásszabadság

Aczél Endre a Népszabadságban kisszerűnek és szánalmasnak, Dessewffy Tibor szociológus egy televízós vitában lehangolónak és pitiánernek nevezte azt a lista néven elhíresült szemelvénygyűjteményt, amelyre Orbán Viktor miniszterelnök is hivatkozott egy parlamenti vitában. A héten az egyik tévécsatorna esti adásában Lovas István publicista részvételével ismét vitát folytattak e témában, az egyik baloldali napilap tegnapi száma pedig az SZDSZ Új Generációjának írását közölte listaügyben.Nos, talán hajlanék igazat adni a szociológus kollégának, hiszen Egy lista tanulságai című cikkemben (Magyar Nemzet, december 7.) magam is bíráltam a kormányfőt, a Fidesz-frakciót és általában a kormányoldalt. De nem tudok nem gondolni arra, hogy Dessewffy az előző ciklusban szó szerint alpárinak minősítette a HVG-ben Pető Ivánnak a Tocsik-botrány miatti lemondását kommentáló ellenzéki véleményeket. Pusztán azért, mert nem adóztak kellő tisztelettel a politika első vonalából visszavonulni kénytelen Pető Iván politikusi nagysága előtt. De mivel továbbra is úgy gondolom, hogy egy befolyását vesztő és intellektuálisan hanyatló politikai szubkultúra megnyilvánulásairól van itt elsősorban szó, a témával talán haszontalan lenne tovább foglalkozni. Más szempontból azonban érdemes elgondolkodnunk a jelenségen. A Demokratikus Charta közvetlen előzménye Surányi György felmentése, illetve Náhlik Gábor és Csúcs László kinevezése, tehát az MDF hatalmának állítólagos bebetonozása, az „MDF-Magyarország” kiépítése és a sajtószabadság lábbal tiprása volt.A listában kifejeződő politikai állásfoglalások most ugyanezt a képletet tükrözik, csak az MDF helyére a Fidesz került. A charta egy konkrétabb és súlyosabb hivatkozási alapja Csurka István és az ő Néhány gondolat... című pamfletje volt. A leggyakrabban hangoztatott érv szerint bár Csurkának nem volt kormányzati pozíciója, közvetlen veszélyt azért jelentett a demokráciára, mert ő volt a legnagyobb kormányzó párt alelnöke, és Náhlik meg Csúcs az ő forgatókönyvét hajtotta végre. 1998 után a Csurkát ért bírálatokhoz hasonló vagy annál durvább stílusban támadták a miniszterelnököt, a titkosszolgálatokért felelős tárca nélküli minisztert és a miniszterelnök két tanácsadóját is. A helyzet tehát, legalábbis látszatra, sokkalta súlyosabb, mint 1992-ben volt: a baloldaliak olvasatában a legmagasabb kormányzati pozícióban nyert teret a szélsőjobboldal. Ebből a képzetből legalább három következtetés vonható le.Ha nyögvenyelősen és reményt vesztetten is, de tart a charta egy második kiadásának, azaz az MSZP és az SZDSZ együttes hatalomra kerülésének ideológiai előkészítése. Itt kell megemlíteni az MSZP és a szocialista befolyás alatt álló szakszervezetek utcai demonstrációit is. A kormányoldal persze okkal tarthat ettől, de az is lehet, hogy a végelszámolásnál, azaz a választásokon a jobboldal fog politikai hasznot nyerni a baloldali ellenzék fokozatos chartásodásából. Demszky Gábor nem véletlenül tett néhány kritikus megjegyzést az SZDSZ értelmiségi holdudvarára, akik persze siettek megcsipkedni a főpolgármestert. Mintha Demszky is felismerné, hogy a baloldali radikalizmus módszereivel most már nem növelhető a szavazók száma.A charta másik két tanulsága Tom Lantos közbelépése és a nemzetközi sajtó szerepe volt, ami annak idején, ha korlátozott mértékben is, de komoly külpolitikai dimenziót adott a Csurka-ügynek. Most a kormányfő folyamatos, nyílt vagy éppen burkolt lefasisztázása, a nemzetközileg elszigetelődő Meciarhoz és Tudjmanhoz hasonlítása, a kormány Horvátországgal és Ausztriával kapcsolatos különutas politikájának sajátos tálalása (egy antidemokratikus kormány kitűnő kapcsolatai diktatúrás, Európa- és unióellenes erőkkel) stb. állandóan azt a benyomást keltették és keltik, mintha bármelyik pillanatban várható lenne a kormány hivatalos nyugati elítélése. És ebből a politikai játszmából bizony kivették a részüket vezető ellenzéki politikusok is. Egy időben Kovács László és Szent-Iványi István rendszeresen nyilatkozott sokat sejtetően arról, hogy nyugati útjaikon nyugati politikusok nem hivatalosan a nyugtalanságukat és nemtetszésüket fejezik ki a kormány külpolitikája miatt. A charta után tehát napirenden volt Tom Lantos második eljövetele is. Bárki lett volna is az új Lantos, a puszta fellépésével minden ellenzéki álláspontot igazolni lehetett volna.A hazai és a nemzetközi sajtó szerepe nem csak azért jelentős, mert olvasóikat befolyásolják vagy mert a követségek sajtójelentést készítenek. Ezért még igazat is adok Magyar Bálintnak abban, hogy a külföldiek első kézből is szerezhetnek információkat. A sajtó súlyát viszont esetünkben az adja, hogy a média alkotja a nemzetközi közvélemény derékhadát, amire mindig sikerrel lehet hivatkozni. Hadd említsek egyetlen tanulságos példát arra, hogy a hazai és a befolyásos külföldi sajtó hogyan tud egybehangolódni. Amikor 1990-ben Antall József Szegeden járt, és a bölcsészkari Auditorium Maximumban beszédet mondott, a hallgatók egy kis csoportja megzavarta a rendezvényt. Antall az adott helyzetben törpe minoritásnak nevezte a maroknyi tiltakozó diákot, a Der Spi-egel viszont már azt állította valamilyen „első kézből”, hogy Antall a komplett magyar ellenzéket nevezte törpe minoritásnak. A német lapra aztán lehetett itthon is hivatkozni: a gőgös, az ellenzékét semmibe vevő, autoriter Antallról rosszallóan ír a demokratikus közvélemény tekintélyes lapja is...Nem szeretnék arányt téveszteni, de igencsak elgondolkodtató, hogy a legújabb izraeli–palesztin konfliktus során hivatalos és nem hivatalos, ellenzéki és kormánypárti körök egyaránt szóvá tették Izraelben, ha úgy gondolták, hogy a nemzetközi sajtó nem ad pártatlan és kiegyensúlyozott tájékozatást országukról vagy akár a kormány politikájáról. Ami természetes: hazájukért aggódtak. Ennél sokkalta nyomosabb ellenérv, hogy a diplomáciában nem ismeretlen, hogy még demokratikus kormányok vagy diplomáciai képviseleteik is szóvá teszik, sajtószabadság ide vagy oda, hogy országukról a másik fél sajtója tendenciózusan vagy egyenesen ellenségesen ír. Magyar Bálint ott téved, hogy az első kézből informálódásba beletartozik az is, hogy a budapesti követségek szívesen látnak vendégül közismert magyar értelmiségieket, akik azért is közismertek, mert nyugati lapok csakis kizárólag őket keresik meg...Ami viszont kifejezetten magyar jelenség, hogy azok, akik a kormányfő feketelistázására most annyira érzékenyek, amúgy árgus szemekkel figyelik, hogy a hazai jobboldali sajtó vagy politikai körök mi mindent írnak vagy mondanak, ami rossz fényt vethet Magyarországra vagy a magyar demokráciára. Ez olykor a politikai infantilizmus határát súroló szervilizmusban fejeződik ki. Talán még emlékeznek az olvasók az ötágú csillagot tartó Niké-szobor vagy az Osztapenko-szobor eltávolítására, ami sokak aggodalma szerint az USA jogos haragját váltotta volna ki, minthogy – hidegháború ide vagy oda – egykori második világháborús szövetségesének tekintélyén esett csorba. Ugyanez ismétlődött meg nemrég, amikor felröppent a hír a Moszkva tér nevének megváltoztatásáról: Oroszország ezt már nem fogja tovább tűrni; Szabó Miklós történész pedig odáig ment, hogy Magyarország elleni orosz flottafelvonulásról és erődemonstrációról cikkezett.Én el nem tudom képzelni, hogy Lengyelországban vagy Csehországban felnőtt emberek, újságírók, tudós értelmiségiek, képzett politikusok ilyen gyermeteg módon riogatnák polgártársaikat. Ennek persze megvan a maga egyoldalú előtörténete. Valamikor a Kádár-rendszerben alakult ki az a felfogás – ami túlélte a rendszerváltást –, hogy úgymond tekintettel kell lennünk a „szomszéd népek érzékenységére”. Ennek csak az volt a szépséghibája, hogy Bukarestben, Belgrádban vagy Pozsonyban még a leghaladóbb erők sem mondták soha, hogy románoknak, szerbeknek vagy szlovákoknak tekintettel kell lenniük a szomszéd magyarok érzékenységére. Ez az egyoldalú magyar tapintat vezetett oda, hogy a kifelé irányuló szervilizmus és öncenzúra mindig párosult valamifajta feljelentéssel vagy árulkodással: ország-világ elé tárni mindazt, ami sértheti a szomszédok érzékenységét. Akik persze annak rendje s módja szerint meg is sértődtek. Ennek következménye volt, hogy a bős–nagymarosi erőművitában Julius Binder még a Horn-kormány időszaka alatt is fenyegető irredentizmusról meg magyar horthystákról beszélt!A Horn vezette „horthysta” szocialistákat mások és máskor sem kímélték. Ne feledjük, hogy amíg nem volt charta, még az MSZP is ki volt téve a „listában” foglaltak egy részének. Bár Pozsgay Imre kilépett az MSZP-ből, és az MDF képviselőjelöltje is volt, a párt 1989-ben teljes mellszélességgel támogatta, hogy köztársasági elnök lehessen, amiről viszont nap mint nap azt lehetett hallani, hogy bonapartista diktatúra kiépítése folyik. 1990 után magam a Pattern of Prejudice, azaz az Előítélet rendszere című folyóiratban, egy magyar történész cikkében találkoztam először azzal az itthonról már ismert állítással, hogy Pozsgay az utolsó kommunista kormány antiszemita államminisztere volt.Ha valami ebben a vitában tényleg szánalmas, pitiáner, lehangoló és kisszerű, akkor az a hazai publicisztikai vagdalkozások nyugati szaktudományos anyagokba való becsempészése. De az ismert fordulattal élve: ez már egy másik történet.A szerző politológus, egyetemi oktató