Bánok a pénzzel

Éppen bonyodalmas számításokba merültem: hogyan osszam be a harminckét filléremet. Nyolc darab Levente cigaretta: tizenhat fillér, marad tizenhat. Két sósperec a gyerekeknek öt fillérjével: tíz fillér. Ugyanis a mamájuk nincs itthon, kell valami kárpótlás. Még mindig marad hat fillér, azon egy darab Memphist veszek a nyolc Levente mellé, és azt szívom el elsőnek. De talán mégis jobb lesz, ha nem veszem meg a Memphist, hanem egy kétfilléres bélyeget ragasztok erre a levelezőlapra. Nyolc fillér értékű bélyeg már együtt van rajta, csak két fillér hiányzik, hogy átadhassam a postai forgalomnak. A megmaradó négy filléren aztán mit vegyek? Egy-egy gyűrűt a gyerekeknek Királynál, ami mellé egy-egy szem cukrot is adnak? Nem, az sok volna egyszerre, perec is, gyűrű is, cukor is. Azt majd holnap, a gyűrűt a cukorral.Eltűnődtem rajta: milyen sokat is lehet kihozni harminckét fillérből. Egész napi cigarettaszükségletemet ellátom, mert a nyolc Leventéből tizenkét cigarettát tudok csinálni, megfelelő átdolgozással, a papírom megvan hozzá, aztán a gyerekeknek is örömet szerzek, méghozzá hasznos örömet, mert a sósperec tápláló, és végül a feltorlódott levelezésemet is lebonyolítom. És még marad is négy fillérem.Lám, lám, mennyi vásárlóerő, mennyi eleven élet van ebben a három darab pénzecskében. Milyen tehetséges ez a kis tízfilléres, milyen hatalmas az a nagy komoly húszfilléres. És az a kis barna kétfilléres, az a kis piszkos, az is átváltozhatik, ha akarom, olyan nagy örömmé, ami tágra mereszti egy kisgyerek szemét. Ha meggondolom, mennyire megvetettem én ezeket az aprópénzeket régebben! Számolatlanul szórtam őket a felsőkabátom zsebébe, a belső zsebeimbe már be sem juthattak. Olyan közel nem engedtem őket magamhoz. Erre jó volt a szegénység: megtanultam, hogy az aprópénz milyen sokat ér. Vagy ahogy mondják: megtanultam a pénzzel bánni.Istenem, csak egyszer volna még öt pengőm, amivel szabadon rendelkezem. Milyen jól be tudnám én azt osztani.Éppen itt tartottam gondolatban, mikor belépett a pénzespostás. Utalványt nyújtott át aláírásra. Száz pengő, a bérlőm küldi.Már ott is virított az egy darab százpengős az asztalon, Mátyás király volt rajta jobboldalt.– Kaphatok tizennégy fillért? – kérdi a postás. Odaadtam mind a harminckettőt. Megköszönte, elment.Erre nem számítottam, erre az óriási bankjegyre. Ígérte ugyan a bérlőm, amikor legutoljára itt volt, hogy ha csak lehet, küld nekem száz pengőt, de én azt hírlem, hogy csak kellemeset akar mondani. Most itt a száz pengő, sőt ami talán több is annál: egy százpengős. Kovacsics úr nézegeti éppen, forgatja és tapogatja. Ugyanis mindez a hivatalomban történt.Ezt most hazaviszem, becsukom a vasládikába, ott fog maradni mindaddig, míg a feleségem hazajön. Hogy fog csodálkozni rajta, de még jobban azon, hogy még mindig egy darabban van. Megtanultam a pénzzel bánni.Vittem a kis öreg százpengőst, vittem hazafelé, hogy mielőbb bebörtönözzem. Hirtelen eszembe villant az utcán: a gyerekek sósperecet várnak. Az ám, és én odaadtam az aprópénzt a postásnak. Meg persze cigarettát is kell venni. Mégis fel kell váltanom a százpengőst.Glücknél fogom felváltani, hadd nőjön a hitelem. Veszek majd valami csekélységet, tíz deka cukrot, mondjuk. Aztán majd kipótolom a hiányt, mire a feleségem hazajön. Talán még nagyobb hatással is lesz rá, ha sok darabban látja a száz pengőt.Glück úr éppen egy újonnan érkezett cukorkásdobozról emelte le a fedelet. Az üvegpapír alatt színes sztaniolba göngyölt cukorkák csillámlottak. Ő maga is gyönyörködve nézte.– Egész friss. Most érkezett.– Mibe kerül ez?– Öt ötven. Reklámár. Stühmer.– Kérek egy ilyet.Már csomagolta Glück úr, mikor eszembe jutott, hogy a díszes dobozon össze fognak veszni a gyerekek.– Vagyis kettőt kérek.Tizenegy pengős veszteséggel hagytam el az üzletet, ezt már nehéz lesz pótolni. Hát legfeljebb azt hazudom majd, hogy a bérlő nyolcvanat küldött. akkor még kilenc pengőm van, amiből vásárolhatok.A pék előtt mentem el, perecek a kirakatban. Perecet ígértem, meg kell vennem a perecet. Olcsó mulatság, tíz darab csak ötven fillér.Ahogy kifordulok a péktől, most már megrakodva csomagokkal, szembetalálkozom Döncivel. Közel lép hozzám, duruzsolva kérdezi:– Tudnál nekem adni tíz pengőt?Meglepett a kérdés, szoktunk mi egymástól kölcsönkérni, de mindig csak egy-két pengőt. Most egyszerre tízet kér. Milyen jó orra van! Szerettem volna megtagadni, de nem lehetett. Könnyű megtagadni, ha nincs, olyankor meggyőző biztonsággal mondja az ember, hogy nincs. De mikor van, mikor ennyi van, mikor szinte kiordít a zsebemből a teméntelen pénz... ilyenkor nem lehet. Meg aztán szeretném látni a meglepetését, mikor azt mondom: hogyne, parancsolj.Nem is volt meglepetve. Zsebre vágta a tíz pengőt, megköszönte, továbbment.Aggódni kezdtem. Nyolcvan alá süllyedt a készpénzállomány... Vigyázni kell, nem szabad ezt így csinálni, még csak dohányt veszek, aztán haza, haza.Vettem egy doboz Purzicsánt, egy doboz Hercegovinát és egy doboz Érsekújvárit. És három doboz cigarettahüvelyt. És egy kis doboz Memphist, hogy addig is, míg töltök, legyen mit szívni.Új típusú öngyújtót ajánlottak a trafikban, de ezt már nem vettem meg, olyan könnyelmű nem vagyok. Az így megtakarított pénzen egy harsány biciklicsengőt vásároltam a vaskereskedésben. Na, de most már igazán...Hetipiac volt éppen, teknők sorakoztak a gyalogjáró szélén. Eszembe jutott: a kisebbik gyerekem egy kisteknőért nyaggat már régóta. A feleségem megtiltotta, hogy megvegyem, most éppen nincsen itthon, a legjobb alkalom. Megvettem a teknőt, nem a legkisebbet, hanem a legnagyobbat, annál is nagyobbat, amilyet a háztartásban használnak. Kilenc pengő volt az óriásteknő, ötven fillér a cigánylegénynek, aki hazaszállítja.Igen ám, de akkor a nagyobbiknak is kell vennem valamit. Hasonló árban. Befordultam a játékkereskedésbe, szétnéztem. Tizenkét pengőt otthagytam. Gyerünk, gyerünk hazafelé!Hopp, vissza a trafikba! Kovacsics úrról megfeledkeztem! Ott ül a hivatalban egyedül, száz pengőt látott és nincs neki dohánya.Vettem neki dohányt, cigarettahüvelyt, éppen arra ment egy hajdú, rábíztam. Ez a hajdú sose kapott még tőlem borravalót, most kipótoltam.Megszámoltam a pénzemet, majd hanyatt estem. Huszonhat pengő kereken, semmivel sem több. Ezt már igazán meg kell menteni. Azt fogom mondani a feleségemnek, hogy a bérlő itt járt, húsz pengőt átadott. Annak is meg fog örülni.Szerencsésen hazaérkeztem, minden újabb veszteség nélkül. Megkönnyebbülten nyitottam be a kapun, most már igazán túl vagyok a veszélyen.A teraszon egy fejkendős asszonyság motozott. Hát ez mit keres itt?– A kerti bútort hoztam haza – magyarázta az asszonyság –, kijavítottam, tessék megnézni. Persze, sokkal szebb volna, ha be is festhetném, mert így bizony felemás. Jaj, akkor gyönyörű volna, fehér lakkal!Igaza volt az asszonynak, furcsák ezek a kerti bútorok így. A régi vázon a friss fonás. Ha befestené, akkor bizony más volna, akkor gyönyörű volna. Hű, de szépen festene a diófa alatt.– Mennyiért festené?– Fonok hozzá négy kis széket és megszámítom az egészet, festéssel együtt... nagyon olcsón, negyvenöt pengőbe.Megörültem neki, hogy ilyen nagy számot mondott. Negyvenöt, akkor nincs veszély, öszszes vagyonom huszonhat.– Csinálja meg huszonhatért – mondtam neki. Kacérkodtam a veszéllyel.Az asszonyság jajgatni kezdett, a gyomrát fogta. Hogy aszongya, mit gondolok én, maga a lakkfesték annyiba kerül, hol van az ő munkája megfizetve.– Akkor hát ne csinálja. Jó lesz így is, ahogy van.De most váratlan fordulat következett. Aszongya az asszonyság: Hát jó, legyen huszonhat. Hogy máskor is tessék velem dolgoztatni. De a festéket meg kell venni, kezit-csókolom.Odaadtam neki mind a huszonhat pengőt, vegye meg a festéket. Nem maradt egy fillérem se. Be se mentem a házba, csak az ajándékokat tettem be a gyerekszobába. Visszatértem a hivatalba, már az ajtóban jó illatú cigarettafüst csapott meg. Kovacsics úr vígan pöfékelt az akták közt.Az asztalomon ott a levelezőlap, a két fillér még mindig hiányzik róla. Kotorásztam a zsebemben, a két fillér után, de hiába. Akkor beláttam, hogy harminckét fillér lényegesen több, mint száz pengő.És beláttam, hogy azért én még mindig nem tudok a pénzzel bánni.