Éjszakai kaland

Majdnem tíz óráig tartott a hangverseny, gyalog indultam haza az éjszakában, de az első megállónál felkapaszkodtam egy trolira. A Városligetnél szálltam le, onnan már tíz perc alatt gyalogosan is hazaérek. Lerövidíthetem az utam azzal, hogy keresztülvágok a ligeten. Hiszen nincs még olyan késő – bátorítgattam magam.Mostanában már nem kedvelem az éjszakai kószálásokat. Fiatalabb koromban élveztem az alvó város csendjét, olykor úgy éreztem, mintha egy másik bolygón járnék-kelnék. Vagy tengerek mélyén, olyan nagy a csend, hogy szinte harsogni hallom, csak a cipőm sarka kopog. Vagy valaki követ talán?De rég lemondtam az ilyen csatangolásokról, mert bevallom: félek. Nem is tudom, mitől. Annyi mindent hall mostanában az ember. Különben is nyugtalanító érzés egyedül járkálni az üres utcákon. Ezért nem járok az utóbbi években esti előadásokra, és azt hiszem, sok ezren így vannak ezzel. Mindenki siet haza, hogy még az éj beállta előtt bezárhassa maga mögött a kaput.Ilyen gondolatok járnak az eszemben, miközben átvágok a ligeten. Hallom, hogy hullanak a levelek, minden neszre érzékeny vagyok. Meggyorsítom a lépteimet, aztán hirtelen megállok. Fülelek. Valaki mintha követne. Agyrém! – bátorítom magam, miközben fogadalmat teszek, hogy ezentúl este hatkor hazatérek.Gyorsabban dobog a szívem, tisztán hallom, hogy lépked valaki mögöttem az avarban. Újra megzökkenek, és hirtelen hátrafordulok. Senki. A fák zúgnak, nagyon messze sziréna szól, valahol fény villan, autó kanyarodott a Dózsa György útra, annak a reflektora volt. Megcsörgetem zsebemben a kulcsaimat. Arra gondolok, hogy teljesen fegyvertelen vagyok, még bicskám sincs. A botot, amelyet markomban szorongatok, támasztéknak használom. Fáradtak már a lábaim, ha megtámadnának, el se tudnék futni.Megvagy! – állok meg. Látom: egy kutya követ. Ez bátorító, mert nyilván itt van valahol a gazdi is. Latolgatom esélyeinket. A gazdi, én meg a kutya már felvehetjük a harcot egy támadóval.Füttyentenem kellene, hogy előkerüljön a gazdi. Rá várok egy ideig, aztán megszeppenve sietek tovább. Ez a kutya gazdátlan. Kóbor kutya. Újra megállok, hogy szemügyre vegyem. Kócos, gondozatlan, lógó fülű. Talán éhes is. Ha volna nálam egy kiflidarab, odadobnám. Ha nappal találkozunk, talán vásárolnék neki egy krinolint a sarki boltban.Sietek tovább, már csak egy enyhe kanyar, és kiérek az Ajtósi Dürer sorra, onnan pedig csak száz-egynéhány lépés a lakásom kapuja. Amikor átjutok a túlsó oldalra, fellélegzem, és megkönnyebbülten visszafordulok. Döbbenten látom, a kutya mögöttem kocog, igyekszik, nehogy szem elől veszítsen. Megfenyegetem a botommal, hogy elriasszam. Erre leül, és szomorúan rám bámul. Folytatom utamat, most már megkönnyebbülve. Közben előkeresem a kulcsomat is, hogy minél előbb eltűnjek a szeme elől.Már a lakásom előtt lépkedek, amikor lopva visszatekintek: közvetlenül mögöttem liheg az eb, kitartóan követ, úgy látszik, hozzám szegődött elveszett gazdája helyett.Mit tegyek? Engedjem be a lakásomba? Fogadjam el? Legyek a gazdája? Volt már többször is kutyám, tudom jól, mi mindennel jár az állattartás Budapesten; öreg is vagyok már ahhoz, hogy újra vállaljam. Le kell ráznom az ebet valamilyen csalafintasággal, mert ha most kinyitom a kaput, besurran a lábam mellett.Úgy teszek, mintha nem is ott laknék. Elindulok tovább, az Abonyi utca felé, füttyentek neki, hívom. Hisz nekem, megindul előttem loholva, mire visszalépek, gyorsan kinyitom a kaput, besurranok, és bezárom mögöttem a bejárati ajtót. Rémségesen dobog a szívem. A mellemre kell szorítanom a tenyeremet. Percekig állok így, aztán kíváncsian kinyitom a kémlelőablakot, azon át kilátok az utcára. Ott ül a kutya az ajtót bámulva, rám vár. Hogy visszamegyek, és szólok neki egy jó szót. Hogy hívom. De nem szólok, és nem hívom. Menekülésszerűen bújok az ágyamba. Kerül az álom, csak forgolódom, s amint megvirrad, újra az ajtóhoz lopakodom, kinyitom résnyire, hogy kilássak.Már nem ül a kapunk előtt. Feladta. Talán viszszament a ligetbe, vagy érte jött a gazdija. Ki tudja? Aznap nem mertem megborotválkozni. Nehogy tükörbe kelljen néznem, és önámító magyarázattal szolgálni az emberi gonoszságról.