Én nem tudom...

Én nem tudom, vannak-e olyan témák, amelyekről egy újságírónak kötelező írnia. Maga a média természetesen nem bújhat ki a hírek és tények tudomásulvétele és közkinccsé tétele elől, bár egy filmes szaklapnak vagy egy könnyű zenét sugárzó rádióadónak nem szükséges óhatatlanul foglalkoznia politikával.Ám ezt Magyarországon a szórakoztató jellegű médiumok is szívesen teszik. Ennek egyik pregnáns példája volt az az eset, amikor a Cinema című moziújság Orbán Viktort a farkasemberek sorában mutatta be. Valamely rádió- vagy tévéműsorban egy-egy „tréfából” elejtett félmondat is bírhat politikai töltettel, bármelyik lemezlovas vagy játékmester „bedobhat” olyan bonmot-t, amely pártpolitikai érdekeket sért vagy javadalmaz.Tisztázzuk tehát: most politikai újságírásról beszélünk, jobban mondva egy politikai napilap hasábjain publikáló zsurnalisztáról, jószerint magamról. A kérdés az: írhatok-e nyugodt szívvel, mondjuk Natasa kutyámról, mikor is a média a Torgyán-villa ügyétől hangos. Ehhez a kérdéshez tartozik az is, hogy a Magyar Nemzet mértékadó és mértéktartó, hiteles polgári (konzervatív), lap kíván lenni, legalábbis az én képzeletemben. A hitelesség igénye arra kötelez-e engem, hogy csatlakozzak a kisgazda elnök és miniszter fejét követelők kórusához, vagy jogom van a véleményemet magamnak megtartanom. Itt – az objektivitás kedvéért – megjegyzem, hogy a Horn-villáról sem írtam, sőt emlékezetem szerint nem is utaltam rá. Sőt, az is valószínű, hogy a kárhoztató kórus hangerejét az én tenorom már nem növelné, hiszen úgy viszonyulna a többiekéhez, mint oroszlánüvöltéshez a macskanyávogás. Mondhatnám azt is, engem a Torgyán-villa nem foglalkoztat, ám nem tehetem, mivel másról sem hallok. Viszont valódi és eredeti információk nélkül sem védésre, sem támadásra nincs okom, arról nem is beszélve, hogy kedvem sincs.Minderről azért beszélek mégis, mert néhány levélíró felvetette a Magyar Nemzettel kapcsolatban az egyoldalúság kérdését, s levelét nekem címezte. A felelősséget elhárítom magamtól, bár aggodalommal és némi kétkedéssel szemlélem a kisgazdák ügyeit-bajait, mivel helyzetük alakulása, nézetem szerint, összefügghet a polgári jobbközép sorsával. Kétségkívül itt politikai akció folyik, ráadásul nemcsak átgondolt, hanem alapos is, mivel a kisgazdapárt, a többi magyar párthoz hasonlóan, korántsem tökéletes.Az ezzel kapcsolatos problémákat természetesen a politikusoknak kell megoldaniuk, nem az újságíróknak, s különösen nem nekem. Azonban úgy gondolom, hogy szükségtelen tetőzni a bajt, bizonyos bornírtságokkal, például egy olyan ember hadügyi előreléptetésével (tehát megbecsülésével), aki Szálasit a nyilvánosság előtt – bármely szempontból – pozitívan ítéli meg. Ez az ítélet nemcsak politikai nonszensz, hanem olyan értékrendbeli zavar és ostobaság is, amellyel bármily formában közösséget vállalni kész katasztrófa. Szálasi tettei, elvei (természetesen az őt halálra ítélő népbíró tárgyalási magatartásával és metódusával együtt) a magyar történelem legsötétebb korszakát idézik, lehetetlen mentegetni azt, aki ebben a sötétségben a magyar érdekek fényét véli felfedezni. Mindez ma is sérti a magyar érdekeket.Úgy vélem, erről szólnom valóban kötelesség.Hogy ezzel befolyásolhatom-e a történéseket, én nem tudom.