Érvek és ellenérvek a keleti bővítéshez londoni szemszögből

Ugyan már elindította a csatlakozás folyamatát az Európai Unió, de még szüksége lenne egy valódi bővítési stratégiára. A bizottság elismerést érdemel a csatlakozási tárgyalások mozgásban tartásáért, azonban tény, hogy lassan elérkezünk az unió intézményi teljesítőképességének határához. A bővítés tényleges megvalósításához a legmagasabb szintű politikai vezetésre van szükség. A csatlakozási politika még mindig nagyon technokratikus, és jellemzően a szakmai kérdések körül mozog. Leginkább azt tartja szem előtt, hogy a tagjelölt országok minél inkább igazodjanak az unióhoz; ami önmagában szükséges, de nem elégséges a közel egy tucat – nagyon különböző – új tagállamjelölt sikeres integrációjának biztosításához. Emellett bizonyára szintén nem lesz könnyű az egyre szkeptikusabb nyugat-európai polgárokkal elfogadtatni a bővítést.Minden érdekcsoport, amely közösségi és/vagy nemzeti támogatásokban részesül, veszélyeztetve érzi magát a bérverseny miatt, és tiltakozik a bevándorlás ellen. De az is lehet, hogy csak egyszerűen fél a változástól, és számtalan ellenvetést fog megfogalmazni a bővítéssel szemben. Egyes bővítésellenes csoportok már mozgásba lendültek Ausztriában és Németországban. A bővítés könnyű célpontként szolgál opportunista politikusok számára, akik úgy próbálnak népszerűségre szert tenni, hogy Európai Unió-ellenes ü(rü)gyeket keresnek. Költségesnek tartják a bővítést, és úgy állítják be, mintha az tömeges bevándorlást váltana ki, jóllehet ezek a kijelentések teljesen alaptalanok.A részérdekeket képviselő csoportok kifogásain az Európai Unió csak úgy tud felülkerekedni, ha szilárd elkötelezettséget mutat egy világos stratégia iránt, és megjelöli az első belépések lehetséges dátumát. Az európai integráció történetében megfigyelhetjük, hogy a fontos és nehéz terveket – mint az egységes piac és a monetáris unió – csak úgy lehetett véghezvinni, hogy előzetesen stratégiai terveket állítottak fel, amelyben meghatározták a konkrét dátumokat is. A határidők fegyelmező ereje nélkül a tagállamok tovább fogják folytatni a véget nem érő alkudozást a közösségi intézményekkel és a vitát a közös költségvetésről.Az időpont megjelölését ellenzők általában azzal érvelnek, hogy amint a csatlakozásra váró országok automatikusnak tekintik belépésüket, nyomban lelassul a felkészülés. Valójában azonban ennek az ellenkezője igaz. Az élenjáró kormányoknak, akik 2003-at tűzték ki a csatlakozási időpont céljául, nehéz meggyőzni a törvényhozást és a minisztériumokat, hogy gyorsítsák fel a felkészülést, amikor az unió részéről nem látják a közeli csatlakozás iránti elkötelezettséget. Minél távolabbra tolódik a belépés, annál kevésbé jelent ösztönző erőt a csatlakozás távlata a reformok befejezésére. Ugyanakkor az első államcsoport csatlakozására vonatkozó dátum megjelölése nem kötelezné az Európai Uniót egyik ország felvételére sem. A legfelkészültebb tagjelöltek így még mindig versenghetnek a helyekért, hogy feljussanak az első, Brüsszel felé robogó vonatra.Az uniónak továbbá fel kell állítania a csatlakozás feltételeinek egyértelmű listáját, hogy amikor a tagjelöltek teljesítik azokat, az világosan és nyilvánosan megállapítható legyen. Az egyes tagjelöltek felkészültségéről hozott döntésnek tárgyilagosnak és elfogulatlannak kell lennie. Ez megakadályozhatná, hogy olyan nagy, de adott esetben késlekedő országok előtt megnyissa kapuit, mint például Lengyelország, csak azért, mert mielőbbi csatlakozásuk stratégai szempontból fontosnak bizonyulhat.A bővítés fogja jelenteni az Európai Unió legfőbb hozzájárulását Európa békéjének és stabilitásának előmozdításához. A bővítés belső lendületet is adhat az uniónak azáltal, hogy olyan országok „friss vérével tölti azt meg”, amelyek sokkal gyorsabban és radikálisabban képesek gazdasági és politikai intézményi reformok végrehajtására, mint azt bármelyik tagállam fel merné vállalni.Az unió egyetlen problémáját sem oldja meg a bővítés elhalasztása. Az elnapolás nem kínál gyógyírt az EU perifériáin felbukkanó instabilitás veszélyének elhárítására, a potenciális migráció nyomására, a globális versenyre és megújulásának szükségességére. Az 1997-es amszterdami szerződés óta egyértelművé vált, hogy a jelenlegi döntéshozatali eljárások fenntarthatatlanok. A közelmúltban elhangzott Fischer-, Chirac-, Blair- és Prodi-beszédek az Európai Unió jövőjéről egytől egyig kiemelik, hogy meg kell találni az integráció Jean Monnet utáni új módszereit. Az unió hivatalosan hét éve készül a bővítésre, azonban az átalakulás mélységének és kiterjedtségének meghatározását – Romano Prodi szavai szerint – még mindig elutasítják. A mintegy tizenkét ország felvétele közel megduplázza a tagállamok számát, és lakossága több mint egyharmadával bővül, de a megközelítést továbbra is a korábban kialakult szokások határozzák meg.Következésképpen messzebb kell mennünk a nizzai megállapodásnál, amely a jelek szerint inkább a jelenlegi államok késleltető pozícióját erősíti meg, mint hogy a bővítéshez szükséges megfelelő megállapodást nyújtaná.A kormányközi konferencia névleges célja a bővítésre való felkészülés volt, azonban a figyelem középpontjába inkább a jelenlegi 15 tagállam ingatag szerkezetének átalakítása került, semmint a 25 vagy 30 tagú Európai Unió tartós kereteinek biztosítása. A költségvetés is alapos újragondolásra szorul, és nem kizárólag csak a bővítés miatt. A közös agrárpolitika egyre nagyobb nyomás alatt van a Kereskedelmi Világszervezettel folytatott tárgyalások, a farmergazdaságok támogatásainak növekvő költségei és a kergemarhakór által felszínre hozott súlyos aggodalmak miatt. Továbbá kérdés az is, miként alakul a jövőben a regionális segélyeken keresztül érvényesülő „szolidaritás” a stabilitási paktum által megkövetelt nemzeti költségvetési megszorítások öszszefüggésében.A gazdasági érveléssel szemben nem könnyű a bővítés gondolatának elfogadtatása. A várható haszon azonban vélhetőleg jóval meghaladja a ráfordításokat: a bővítés több mint százmillió fogyasztóval növeli meg az egységes piacot. A várható „elsők” rohamos léptekben alakítják át gazdaságukat a külföldi tőkebefektetések segítségével és a jelenlegi tagokkal lebonyolított kereskedelem bővülésével. A nehézség abban rejlik, hogy a hosszú távú hasznot nem könnyű számszerűsíteni. Ezzel szemben a gazdasági költségek rövid távon jelentkeznek, és a vesztesek viszonylag könnyen azonosíthatók. Ez megnehezíti az ágazati érdekeken való felülemelkedést. Összességében a bővítés egy alkufolyamat eredményeként megszülető megállapodás. A bővítés közvetlen költségvetési vonzata nagyon csekély, a kelet-európai gazdák messze nem fognak olyan támogatásban részesülni, mint nyugati kollégáik. Az Európai Unió jelenlegi, 2006-ig szóló hétéves költségvetése maximálisan hétmilliárd eurót biztosít a közép- és kelet-európai országoknak. Az unió GDP-jének egy százalékát kitevő összeg nagyon alacsony ár Európa újraegyesítésére. Ez csak egy töredéke a hidegháború alatti védelmi kiadásoknak. Azonban a bővítés meghiúsulásának alternatív költsége („opportunity cost”) magas. Amennyiben az Európai Unió nem készül fel most a bővítésre, elveszti a szavahihetőségét a tagjelölt államok szemében csakúgy, mint a Balkán országai előtt, akik a taggá válás célját használják fel a fájdalmas reformok megvalósításának indoklására. További késleltetések azt jelentenék, hogy az unió megszegi az ígéretét, és nehezen kínálhatna egyéb erősen ösztönző és meggyőző példát a demokratizálásra és a helyes kormányzásra.A bővítés az EU külpolitikájának legfontosabb területe. Az uniónak távolabbra kell tekintenie belső reformjainál, és fel kell nőnie a térségben betöltött felelősségéhez.