Német–francia ellentétek árnyékában

Úgy tűnik, véget ért egy korszak, és ezzel felbomlott az unió két nagy, alapító tagállamának kiegyensúlyozott kapcsolata. Az alapítókat, az Adenauer és De Gaulle alkotta párost követő német–francia tandemeket nem ok nélkül nevezték az európai integráció „motorjának”. Kétoldalú konzultációs mechanizmusuk, amely minden csúcstalálkozó előtt az ellentétes érdekek kiegyensúlyozására irányult, megfelelő modellel szolgált a kompromisszumok kidolgozásához az Európai Unió intézményrendszerében.A kisebb konfrontációktól eltekintve, egészen a Chirac–Kohl nevével fémjelzett kettős fogatig működött ez az egyeztetési elv, amelynek alapja egy tipikus szereposztás következménye volt: Franciaországé volt a politikai, Németországé a gazdasági vezető szerep. Kezdetben úgy tűnt, sokan túlértékelik Schröder német kancellár nyitási készségét az angolszász világ felé. Schröder és Blair brit miniszterelnök kitüntetetten jó kapcsolata azonban új fejezetet nyitott az integrációs politikában, és a nizzai csúcstalálkozóra kiderült: a vezetői háromszög már nagyon nehezen kezelhető. Az eredmény pedig az lett, hogy a háromszögből „tizenötszög” lett, mivel – látva a vezető tagállamok megosztottságát – a kisebb tagállamok is erőből kezdtek el tárgyalni Nizzában.A tagállamok ilyen arányú megosztottsága nem jó előjel az unió keleti bővítése előtt alig két évvel. Egyfelől azért nem, mert egy államközösségen belül a multipolaritás laza és alkalomszerű szövetségeket hoz létre, amelyek lelassíthatják az integráció fejlődését, és az alkufolyamatot olyan széles körre terjesztik ki, amelyben szinte lehetetlen a kohéziót fenntartani a kitűzött közös célok megkérdőjelezése nélkül, illetve a közös politikák tartalmának teljes mértékű felhígítása nélkül. Másfelől pedig azért szerencsétlen, hogy képlékeny és alkalomszerű, ugyanakkor a korábbinál jelentősen harciasabb érdekszövetségek kialakulása várható, mert ez idővel geopolitikai törésvonalakat hoz létre. Ezek az országcsoportok a hidegháború utáni Európa egységesítésének törekvését mind biztonságpolitikai, mind gazdaságpolitikai és monetáris szempontból kérdőjelezik meg, és értelemszerűen gyöngítik az uniót a nemzetközi porondon.A tagállamok szavazati arányainak újraszámolása a Miniszterek Tanácsában önkéntelenül is felkavarta az indulatokat. Míg a francia elnökség mértéktartásra hívta fel egyes kisebb tagállamok vezetőit a szavazati arányok demográfiai alapon történő újraszámolásakor, addig ők maguk nem voltak hajlandók elismerni, hogy az egyesített Németország a többi három nagy tagállamnál, köztük Franciaországnál is nagyobb szavazati pontszámmal rendelkezzen. Chirac aggálya történelmi szemszögből érthető, hiszen a németek európai és atlanti integrációja valahol mégis arról szólt, hogy megakadályozzák a történelem újraismétlődését. A mai Európai Unióban azonban nehezen lehet érvelni egy immár Franciaország lakosságánál (58,96 millió) több mint húszmillióval nagyobb demokratikus nemzet politikai súlya ellen. Ez az oka annak, hogy a tárgyalások másfél nappal elhúzódtak.Végül minden tagállam vezetője elfogadta az új szavazati arányokat azzal a megkötéssel, hogy 2005-ig elhalasztják az új rendszer hatálybaléptetését. Feltehetjük tehát a kérdést: maradt a status quo, vagy az integrációs szándéknak csak időre van szüksége?