Párizs rejtelmei

Először láthat bő válogatást a hazai közönség az 1923-tól Franciaországban élt Brassaï (Halász Gyula, 1899–1984)fotóiból és rajzaiból a várban, a Ludwig Múzeum Budapest épületében. A párizsi Beaubourg-ban, azaz a PompidouKözpontban lévő Musée d’Art Contemporain (MAC)anyagából a Ludwig Múzeum és a Francia Intézet általmegrendezett tárlat csütörtöki megnyitóján (ahol jelen volt Jean-Jacques Aillagon, a Beaubourg elnöke) Alain Sayag,a MAC fotótárának megalapítója mondott bevezetőt.Olyan ember volt, aki tudta, „hogy a költészetnek nincs bejelentőlapja”, hogy a költészet nem feltétlenül a költeményben lakik, másutt is találkozhatunk vele, az utcán, a falakon, akárhol. Rejtőzhet „fényben remegő” háztetőkben, kéményekben, a barlangrajzokra emlékeztető fali ákombákomokban, a vésett, karcolt graffitikban, arcokban, maszkokban, tárgyakban, Marcel Duchamp „hóbortos szerkentyűiben”, a párizsi metróállomások szürrealistának ható szecessziós díszítőelemeiben...Festett, rajzolt, szobrászkodott, írt – és rajongott az irodalomért. A fotómasinát csak viszonylag későn fedezte fel – Picasso szobrait fényképezte először –, de mindvégig kitartott mellette. Az egyszerinek gondolt próbálkozásból szenvedély lett. Olyannyira, hogy miután a fényképészetet választotta, húsz évig nem vett ceruzát a kezébe. S ha Picasso nem unszolja, sohasem kezd újra rajzolni, amint írja.A brassói, budapesti, berlini évek után Párizs volt az otthona, szerelme 1923-tól haláláig. A szülővárosa, Brassó iránti tiszteletből felvett Brassaï néven ismeri őt a világ 1933 óta. Akkor jelent meg első fotóalbuma, a Paris de nuit (Az éjszakai Párizs), majd két év múlva a Voluptés de Paris (Párizsi gyönyörök). Művészete különböző állomásait a következő években is egy-egy fontos könyv jelzi. Közülük a legjelentősebbek: Sculptures de Picasso (Picasso szobrai, 1948), Graffiti (1960), Beszélgetések Picassóval (1964) – ehhez Illyés Gyula írt előszót (1968) –, más művészekről készült portrék (Les artistes de ma vie, 1978). A harmincas évek rejtett Párizsát bemutató albuma csak 1976-ban jelenhetett meg. Életművét a Beaubourg-ban gondozó Alain Sayag szerint ez a leghitelesebb könyv, amelyet valaha Picassóról írtak. Tegyük hozzá: kevesen írtak olyan érzékletesen-élvezetesen Párizsról, a két világháború közötti művészeti életről, mint ő. Valóságos művelődéstörténeti kincsestár ez a kötet. (Kár, hogy egy kiadó sem gondolt az újrakiadására, pedig az első magyarországi Brassaï-kiállítás megnyitója jó alkalom lehetett volna.)Az a Párizs, ahova megérkezett, még nem a ma ismert „fények városa” volt. Élő és élettelen alakjai sokszor rejtelmes-sejtelmes fényekbe burkolóznak, mintha a szürrealisták álomvilágába röpítenének. Ebbe a világba csöppent bele, miután honfitársai: André Kertész, Tihanyi Lajos és az író Henry Miller szárnyai alá vette. Bekerült a Montparnasse körúti irodalmi kávéházak forgatagába. Jelen volt a „kor legélőbb és áramlatait leghívebben képviselő folyóirat”, a Minotaure megalapításánál, megismerte a köré csoportosuló szürrealistákat. Vonzotta a felfedező láz, amellyel a lap köréhez tartozók hátat fordítottak „a művészet és tudomány kitaposott ösvényeinek”, vonzotta a kíváncsiságuk és a „szellemi elektromosság légköre”, amely mindig betöltötte a kis szerkesztőséget, ahol „André Breton kovácsolta a lelkeket”. Bejáratos volt a Flore kávéházba, ahol az akkor „még nem harcos egzisztencialista” Sartre és Beauvoir „pusztított el sok papírt” a márványasztalok mellett, de törzsvendégként a Dome-ban fogadták. Itt kérték fel arra, hogy lefotózza Picasso műveit. A találkozásból barátság lett. A „szent szörnyeteg katalán” környezetében, illetve a róla készült képeknek köszönhetően ismerte meg Dalít, Léger-t, Matisse-t, Mirót és Malraux-t.– Brassaï adta meg nekünk az irodalomból ismert, legendás Párizs vizuális megfelelőjét szinte ikonértékű, mitikus képeivel. Valami ahhoz hasonlót mutatott meg, amit Eugène Sue írt meg a Párizs rejtelmeiben, de egy modern, XX. századi eszköz, a fotó segítségével: a mára eltűnt Párizst – mondja Alain Sayag, akivel a megnyitó előtt beszélgettünk. A kiállítás francia kurátora szerint Brassaï az idegenből jött ember szemével nézte környezetét, épp ezért rögtön a lényeget látta meg, azt, amit az ott élők észre sem vesznek. Brassaï képei őrizték meg a kőfalakba vésett, karcolt graffitik mára ugyancsak eltűnt művészetét is. (Ezeknek semmi közük a mai „falfirkákhoz”.)Párizsban az idén tavasszal a Beaubourg-ban megrendezett tárlat volt az első, amely Brassaï teljes életművét bemutatta, mintegy hatszáz munkát: rajzokat, szobrokat, fotókat és a filmjét is (az 1956-ban a vincennes-i állatkertben forgatott Amíg lesznek állatok címűért Cannes-ban megkapta a legeredetibb film díját). A 2001. január 21-ig látogatható budapesti bemutatón kétszázhúsz fényképet, rajzot és egy Brassaïról szóló dokumentumfilmet láthat a közönség. A Beaubourg kiállítására a Seuil kiadó gondozásában jelent meg angolul, németül és franciául Alain Sayag nagy Brassaï-könyve. A budapesti tárlathoz készült magyar nyelvű katalógus a művész képeiből, leveleiből ad válogatást.