Pártelnök

Azt hiszem, senki se hitte mostanában igazán, hogy Magyarország történelme valaha még szerencsés fázisba kerülhet. Most itt állunk ennek a kegyelemteljes eseménynek a kapujában. A szociáldemokratának álcázott avatag, mondhatni vaj-avas szocialista párt nagy csődülettel és falanxos szervezéssel pártelnököt választott – egyből egyet elv alapján –, hogy a következő választáson győzelemre vezesse lassan és felnővén elbitangolt birkáit. Minden ellenkező hiedelemmel ellentétben a bősz tagság félresodorta az útból a sunnyogó, de mélyzsigeri politikust, a Humphrey Bogart összezárt szájú beszédtechnikáját fantasztikus kedvességgel használó naftalin szagúan neopufajkás vezért annak érdekében, hogy báró Horpadt Henriket, a Nagy Sápadtarcút, aki párttökélyre vitte a monoton semmitmondás technikáját, ültesse a fakír-szögekkel kivert pártvezetői székbe. Legutóbbi értesülések szerint idén még a Guinness-rekordok könyvébe is bekerült „az unalom öl, butít és nyomorba dönt” versenyében – bár állítólag az őt üldöző unalom-anya is a magyar párt tagjai közül került ki, igaz, nő gyanánt.S a pártválasztók ugyancsak félresodorták másik elnökjelöltjüket is, Piros Arcú Neu-Norbertet, a bankos angolszász menedzsert is, aki még némi reményt hagyott volna a győzelemre.Magyarország annyit szenvedett. Ismerjük, török–tatár, osztrák–német, szovjet–amerikai dúlás alatt, ideje lenne biztosítani jövőjét. Úgy érezzük, ezzel az elnökjelölttel nagy lépést tett előre, hogy megszabaduljon a kommunista rendszer emlékeitől is. Ami rendszerváltó embereinknek nem sikerült, azt a régi párt maga végezte el – és ki. Megbukott a párt. Végre, mondhatnánk, hiszen az biztos, hogy ezzel a főnökkel, báró Horpadt Henrikkel nincs az a nosztalgia, mely visszavezetné az embereket a háromhatvanas politikához.A „legalább két kockacukor között választhassak”-féle elv bukásával legalább a Tisza Kálmán térről kimenekült az ország.