Remény a sötétben

Szerbia egyszerre boldog és elkeseredett. Örül, mert Milosevics ősz eleji, utcán megerősített eltávolítása után néhány napja a köztársasági választásokon az utolsó politikai bástyákat is elveszítették a régi rend erői. A fordulat kiteljesedének tehát felhőtlenül örülhetne mindenki, aki változásra vágyott, csakhogy...No, igen, itt kezdődnek a gondok. Először is: a régen várt szabadságnak manapság csak gyertya mellett, félhomályban, csöpögő hűtők, sötét képernyők előtt örülhet. Semmi csodálkoznivaló nincs hát azon, ha a napi hat-nyolc órás áramkimaradások megkeserítik a rendszerváltás eufóriáját. Akárcsak az, hogy az elmúlt három hónapban bebizonyosodott – s ezt mi, tíz évvel ezelőtti rendszerváltók is nagyon jól tudjuk –, hogy Milosevics immár teljes veresége sem jelenti egyszerre a társadalom teljes megtisztulását. Sok vezető helyen még ott vannak a múlt emberei, s mint tudjuk, köpönyeget, de nem mentalitást váltva, némiképp mutálódva még egy ideig ott is maradnak. Új generációnak kell felnőnie, megerősödnie kiszorításukhoz. Addig is a győztesek, az egykori szalonellenzék dolga – hiszen közülük csak a rendszerrel legdurvábban együttműködő Vuk Draskovicsot büntette igazán keményen a választók ítélete –, hogy reformokon, tárgyalásokon, az erőszak elvetésén át vezessék képletesen vissza az országot Európába. S erre van remény. A szövetségi elnök, Vojiszlav Kostunica nagyobbrészt kompromisszumkereső megnyilatkozásai, s a nála is pragmatikusabbnak tűnő köztársasági kormányfőjelölt, Zoran Djindjics tervei erre utalnak. Még akkor is, ha az üröm az örömben, hogy egyikük sem hajlandó kiadni Hágának Milosevicset. S az még csak az egyik baj, hogy a világ nagyrészt megértő szemhunyása mellett nyilvánvalóan folyik Milosevics nemzetközi törvényszéktől való megmentése. Ennél is nagyobb kérdés, hogy a szerb társadalom mennyi idő alatt lesz képes szembenézni az elmúlt tíz év miatt önmaga felelősségével.Ebben a reményteljes, ám gondokkal, kétértelműségekkel terhes átalakuló közegben kell mérlegelni a vajdasági magyarság jövőbeli kilátásait is. A helyzet itt is ellentmondásos. Míg ugyanis az újvidéki reformerők úgy vélik, ha fokozatosan is, de vissza kell állítani a Vajdaság autonómiáját – kisebbségi autonómiáról ők sem nagyon beszélnek –, ami a gyakorlatban alapvetően gazdasági önállóságot jelentene, sem Kostunica, sem pedig Djindjics nem támogatják azt. Ezek után szinte biztosra vehető, hogy a demokratikus erőkön belüli első összetűzés éppen a Vajdaság kérdése miatt lesz. Így aztán hiú ábránd lenne, ha azt hinné bárki is, hogy a magyarság háromlépcsős autonómiaelképzelései előtt szabaddá vált az út. A dolgok megértéséhez hozzátartozik, hogy az évtized első felében Djindjics még a magyar tannyelvű gimnáziumok betiltását követelte. Ez persze már a múlt, de még a miniszterelnökjelölt pragmatizmusa is csak annyi változást enged ma meg, hogy az alkotmányban papíron biztosított, s idáig a gyakorlatban nem nagyon érvényesülő jogok – mint a kettős nyelvhasználat – érvényesüljenek.Ezekből is látszik: Szerbiában lassan oszlik a homály, a gyertyaláng egyelőre nehezen hatol át a sötétségen.