Tánya tánca

Bizonyára voltak már olyan helyzetben, hogy néhány napos megviselő külföldi tartózkodás után nagyon igyekeztek hazafelé. Nem igazán a honvágy, sokkal inkább a család s az elintézetlen dolgok hívták önöket haza. Ilyenkor aztán – különösen így ünnep előtt – nem érheti az embert nagyobb tragédia, minthogy a bürokráciájával a Szovjetuniót idéző, megalázó körülményeivel sokszor amúgy is embert próbáló moszkvai Seremetyevo repülőtéren kell eltöltenie néhány felesleges órát.Ilyenkor aztán különösen sokat jelent, ha némiképp a hazai biztonságot, gondoskodást, viselkedést ígérő légitársaság gondjaira bízza magát az idegen, különösen az e tájon magát sokszor nagyon elhagyatottan érző utas. Így volt ez tegnapelőtt is, amikor a tudósító a Malévban bízva először csak legyintett a géphiba láttán. Nem baj, nincs egyedül – gondolta, amikor látta, hogy felszállás helyett éppen tolják ki a kerékcserére váró Boeinget. Inkább elnevetgélt a táncos kedvű kis Tányával. Csupán akkor kezdett elborulni a hangulata, amikor jó két óra elteltével sem nézett a közel száz utas felé senki. Sebaj, gondolta, Szaloniki ide vagy oda, legalább észrevették a hibát, és egyébként is, ilyesmi előfordul a legjobb házban is. Hétórányi várakozás után aztán már kezdett kissé elillanni a bizalom, hiszen a moszkvai borsos árakhoz képest elenyészőnek tűnő „fájdalomdíj” mellett az is meglepte, hogy igencsak hiányos volt a tájékoztatás. Ezek után azt azért mégsem gondolta, hogy az egyébként gyönyörű hóesésben este nyolctól éjjel két óráig tart majd, hogy utastársaival együtt visszavergődjék a városba, és mintegy két órára álomra hajthassa fejét az alig egy kilométerre levő szállodában. Arról nem is beszélve, hogy ez idő alatt még egy száraz szendvicset sem látott, bár lehet, hogy a fáradságtól aligha tudta volna legyűrni. Nem tudta, hogy önmagát vagy inkább a kis Tányát sajnálja jobban, aki a seremetyevói váróban egy bőröndön feküdt úgy éjféltájban, és sírt. Ezek után már semmiség volt neki, hogy reggel ismét átvergődjék a pihent állapotban is megviselő orosz vámon, hogy aztán mintegy húszórai megpróbáltatás után végre az Aeroflot segítségével landoljon Budapesten. Ekkor már csak fájdalmasan mosolyogva gondolt arra, hogyan húzkodta maga után a moszkvai éjszakában a hóban, latyakban a könyvekkel és ünnepek előtti vodkával megrakott bőröndöt. Ekkor már egyedül csak az fájt neki, hogy csalódottan kellett tudomásul vennie: lehet, hogy kedvenc légitársasága sem sokkal különb, mint a sokszor lesajnált Aeroflot. Míg az egyiktől, ha nem is szívesen, de elviseli a sokszor nem igazán európai bánásmódot, a másiktól – érthetően – sokkal nehezebben.