Történet a szépségről, a locsifecsi feleségről és a szerencséről

Tárnok István világéletében szerette a szépséget. Még a bölcsődében is csupán akkor hagyta abba a sírás-rívást, ha a fiatal, szemrevaló gondozó néni kezdte ringatni, nem pedig az öregebbik, akinek a homlokára már rárótta ráncait az idő. Ekkor még mindenki azt hitte: Pistike viselkedését felesleges volna valamiféle magasabb szintű vezérelvvel magyarázni – a gyermek egyszerűen csak jobban kedveli az egyik gondozónőt, mint a másikat. Először az iskolában a tanító néni döbbent rá, hogy az olykor feltűnő elevenséget tanúsító Tárnok Pistike viselkedése éppen az asszonyi szépséggel, azaz a leendő asszonyok szépségével tartható kordában – ha olyan leánytanulót ültetett Pista mellé a padba, akin már ily zsenge korban is felsejlettek a későbbi szexbomba külső ismérvei, a fiúcska menten abbahagyta a pad firkálgatását, a csúzlizást, vagy az előtte ülő, kevésbé szemrevaló kislány copfjának huzigálását, és úgy ülte végig a tanórát, mint a kisangyal.István rajongása a szépség iránt serdültebb korában sem csökkent. Olyannyira eltökélten próbált gondoskodni arról, hogy minden pillanatban minél több szépséget tudhasson maga mellett, hogy előbb-utóbb mindig megszerezte magának azt a dúskeblű, ringófarú bakfist, akit éppen a legszemrevalóbbnak ítélt a környéken, ám nem aggályoskodott akkor sem, ha fel kívánta számolni ezeket a kapcsolatokat valamely, még aktuális párjánál is kellemesebb küllemű leányzó meghódítása végett. És Budapesten – merthogy István a fővárosban élte életét – köztudottan sohasem volt hiány gyönyörű nőkből.Hősünk hódítássorozata akkor érkezett el utolsó állomásához, amikor megismerkedett Balyi Terézzel, akinek szépség tekintetében valóban nem volt párja sehol Magyarországon. Terkát Istvánnal való megismerkedéséig mégsem vette nőül senki, s ezért egyetlen, de annál kibírhatatlanabb tulajdonsága volt felelős, tudniillik Teréz olyan locsifecsi volt, hogy nem akadt férfiember, aki fél óránál hosszabb időt el bírt volna tölteni a társaságában. Nem így Tárnok Pista: ha ránézett Terkára, annyira elbódította a leány szépsége – melynek szavakba öntésével meg sem próbálkozhatunk –, hogy szemeinek kivételével összes érzékszerve eltompult hirtelen, mégpedig avégett, hogy minél teljesebben ki tudja élvezni a páratlan élményt, amelyet Teréz látványa jelentett neki. Eleinte csöppet sem zavarta, hogy Terkának soha be nem áll a szája – de annyira nem, hogy amikor Pista oltár elé vitte, s a pap megkérdezte tőle, „akarja-e Tárnok Istvánt férjéül”, akkor is azt felelte: „igen, persze hogy akarom, mért ne akarnám, hiszen már amikor megláttam, akkor is nagyon megtetszett nekem”, s minden bizonnyal egészen a ceremónia legvégéig folytatta volna mondókáját, ha az atya szigorúan csendre nem inti.A házasság első huszon-egynéhány évében Pistának csöppnyi gondot sem okozott asszonyának bőbeszédűsége. Ám az idő múlása előbb-utóbb mindenkinek átrajzolja az ábrázatát. Igaz, hogy jóval idősebb korban, mint az a nők többségének esetében történni szokott, de végül Terka arcán is megjelentek ráncok, mellei megereszkedtek, és lassan combját is göröngyössé tette a kilencvenes évek fiatalasszonyainak első számú réme, a narancsbőr.És ahogy egyre fogyatkozott Terka szépsége, Pistát mindinkább zavarni kezdte az asszonyból ömlő megállíthatatlan szóáradat. Főképp, miután magában Terézben is tudatosultak külseje változásai, mert ezt követően nem csupán egyfolytában beszélt, de mindig csak két téma körül forogtak folyamatos fecsegés révén kinyilvánított gondolatai – vagy egykori szépségéről, vagy pedig annak megfogyatkozásáról és visszaállításának esélyeiről ontotta magából a szót fáradhatatlanul. Pista idegrendszerét annyira megviselte az elapaszthatatlan szóáradat, hogy végül eldöntötte: változtat a dolgon. Így történhetett, hogy a kétezredik év szilveszterének éjszakáján, amikor asszonya éppen a lencselevest szürcsölgette, miközben természetesen egyfolytában beszélt, odafordult hozzá Istvánunk, és közölte vele: „úgy halotta gyermekkorában az öregektől, hogy aki huzamosabb ideig képes csendben maradni, azt később valami váratlan nagy szerencsével ajándékozza meg a sors”, ezért „azt ajánlja Terkának, hogy a következő év során szájának befogására fordítsa minden erejét, és közben szorgalmasan vásárolja a lottószelvényeket, mert kétségtelen, hogy akkor előbb-utóbb sikerül elérnie az öt találatot, így meglesz a pénze arra, hogy valamelyik plasztikai sebész méregdrága szolgáltatásait igénybe véve, visszaállíttassa hajdanvolt szépségét”.Terka azt felelte, „jó ötlet”, mire Pista szigorú tekintettel ránézett, és csak annyit mondott: „megmondtam: csend legyen”. És csodák csodája: Tárnok Istvánné született Balyi Teréz ajakát ezután jó darabig egyetlen pisszenés sem hagyta el, csak némán ült otthon, és töltögette a lottószelvényeket fáradhatatlanul.Ám hamarosan olyan történt, amely egy csapásra tönkretette Tárnok Pista nyugalmát, tudniillik egy péntek estén a sorsolóbizottság éppen azokat a nyerőszámokat húzta ki, amelyeket Teréz a lottószelvényén megjelölt. Amint véget ért a sorsolás, az asszonyból észveszejtő sebeséggel kezdtek ömleni a szavak; széles mozdulatok kíséretében részletezte Pistának, mire fogja költeni a nyereményt, miként jelölte meg nyerőszámokat, és melyik testrészére fogja először ráereszteni a plasztikai sebész szikéjét.Amint Terka csak beszélt és beszélt, Pista lassan remegni kezdett. Elsápadt, majd feje tetejéig elvörösödött; forogni kezdett körülötte a világ, végül a szívéhez kapott, és összeesett. Az orvosok szívrohamot diagnosztizáltak, ám István gyorsan lábadozott – pár nap múlva már látogatókat is fogadhatott volna, de amikor a nővér közölte vele, hogy „itt van a kedves felesége”, sikoltozni kezdett, hogy „csak azt ne, vigyék innen”; így végül az ápolók megkérték Terka asszonyt, „halassza el egy ideig a látogatást, éppen férje egészségének megőrzése érdekében”.Jó darabig sikerült is halogatni Pistánk és hitvese találkozását, lévén, hogy az asszony egy plasztikai sebész magánrendelőjében töltötte idejének legjavát. Ám Tárnok István végzete elkerülhetetlennek bizonyult. Az orvosok már azzal biztatták, hogy rövidesen hazamehet – bár ennek ő szemlátomást cseppet sem örült –, amikor megjelent az osztály folyosóján Teréz, ráncok nélkül, feszes keblekkel, teljesen megfiatalodva – ha ez lehetséges egyáltalán, szebb volt, mint bármikor azelőtt. A nővérek széles mosollyal arcukon engedték be az asszonyt férjéhez. Teréz benyitott a kórterem ajtaján, megállt a döbbenettől sújtott Pista ágya előtt, és megszólalt: „ugye, milyen szép lettem”, aztán, akárcsak régen, elkezdte ontani magából a mondatokat. Olyannyira belefeledkezett a beszédbe, hogy észre sem vette, amint Pista szemei fennakadnak, és tekintete élettelenné válik. Az orvosok azt mondták, Tárnok István nem érzett fájdalmat – egyetlen pillanat alatt végzett vele a második szívroham.Felvetődik a kérdés: mi lehetne történetünk tanulsága, engedjük-e feleségünket lottózni, vagy sem. Egy dolog mindenesetre kétségtelen: ha élne, Tárnok István bizonyára azt felelné erre: „ha az asszony locsifecsi, akkor úgyis mindegy”.