Váratlan fordulat

Váratlan fordulat történt a Dunaferr konszern nyugodt és sikerekkel teli életében. Horváth István, a cég vezérigazgatója december 31-ével felmentette állásából Hirczi József gazdálkodási, Kocsa László kereskedelmi és Sárközi György vállalatfejlesztési vezérigazgató-helyetteseket, akiket egyúttal az Acél XXI. Kft.-ben meglévő részesedésük eladására is felszólított.Ma már köztudott, hogy Orbán Viktor miniszterelnök novemberben felszólította az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő (ÁPV) Rt.-t, hogy bontson szerződést a Dunaferr vagyonkezelését végző Acél XXI. Kft.-vel, és egyúttal leszögezte, hogy a kormány véget akar vetni a sikerdíjas korszaknak. Erre a hírre Horváth István úgy reagált: szerinte a Dunaferr eladósodottsági mutatójának növekedése nem ok a vagyonkezelői szerződés felbontására. Nyomatékosította, hogy a világ kilenc legfejlettebb országa vas- és acéliparának eladósodottsági mutatója átlagosan 67,5 százalék, amivel szemben a Dunaferré viszont 55,8 százalék. Az eladósodottsági mutató túllépése pedig – Horváth István szerint – nem alap a szerződés felbontására, sőt kártérítésként 2,5 millió forintot kell fizetnie a vagyonkezelőnek!Adódnak a kérdések: ha ilyen szépek a Dunaferr eredményei, ha mindenki jól csinál mindent, és a rosszért csak az ÁPV Rt. a felelős, akkor hogyan létezik, hogy ugyanaz a tevékenység az állami cégben veszteséges, a Dunaferr – Acél XXI. Kft. által létrehozott magáncégekben viszont nyereséges? A Dunaferr három távozásra felszólított vezetője vajon milyen hibát követhetett el a közelmúltban, amiért ezt a hírt kapták „karácsonyi ajándékul”? Nem inkább arról van-e szó, hogy Horváth István ezekkel a felmentésekkel kvázi beismerte, hogy a két cég közötti összefonódások nem tarthatók tovább fenn? Talán belátta, hogy a közvélemény előtt nehezen magyarázható a továbbiakban az, hogy az Acél XXI. Kft. huszonegy tagú menedzsmentje egy ügyről két bőrt is lehúz ugyanazért a munkáért egy tisztességes állami vállalattól? Az üzleti életben egyébként sem számít az etikus eljárások közé, ha valaki egy állami cég alkalmazottjaként saját magáncégének ad ki busás haszonnal kecsegtető megbízásokat.Felmentésük híre derült égből villámcsapásként érte a vezérigazgató-helyetteseket. Ez a lépés pedig mindenképpen sejtetni engedi, hogy várhatóan hamarosan átrendeződnek a belső erőviszonyok a Dunaferrnél. Horváth István azonban – immár saját üzlettársait is hátrahagyva – igyekszik megtartani pozícióját. S ha az igaz, hogy közvetlen kollégáit összeférhetetlenség miatt szólította fel a távozásra, akkor az is kérdés, hogy milyen alapon tette ezt? Ha az állami vállalat igazgatójaként, akkor vélhetően nem csak három olyan alkalmazottat talál, akik többfelé is elkötelezettek. Ha pedig a magáncég vezetőjeként intézkedett, akkor nem biztos, hogy van joga a menedzsment bármely tagját – hatalmi szóval – felszólítani, hogy adják el a cégben lévő részesedésüket. Hacsak azóta rá nem döbbent az igazgató, hogy idővel „a lyuk megeszi a zoknit”, azaz nem lehet az idők végezetéig különböző technikákkal magánzsebekben vándoroltatni állami pénzeket anélkül, hogy az a Dunaferr cégcsoport érdekeit ne veszélyeztetné.