A médiaértelmiségről

Időnként az ember elcsodálkozik azon a mérhetetlen gyűlöleten, amely a magyar médiavilág nagyon sok baloldali harcosában él a politikai ellenfelekkel szemben. Szinte minden pillanatban készek arra, hogy támadjanak. Az adott ürügy vagy ok kapcsán kilobbanó gyűlölet olyan heves, hogy az állítólagos szürkeállományára egyébként büszke tábor kívánatos logikai fegyelmét is sutba dobják, s tragikomikus hangerővel (vagyis durva szavakkal), folytonos, újdonságok nélküli ismételgetéssel és primitív egymásra hivatkozásokkal vélik elérhetőnek, hogy mindenki úgy gyűlölje ellenlábasaikat, mint ők maguk.Miért ez a fékezhetetlen, szenvedélyes utálat? Mi motiválja ezt immár több mint tíz éve? Nos, alighanem itt is igaz az a Márai-megállapítás, miszerint az eszme helyett a zsákmányt védő kommunista a legszívósabb. S itt persze nem csupán párttagokról van szó. Sőt, alkalmanként úgy tűnik, hogy a megbízhatósági alapon monopolhelyzetbe került „pártonkívüli bolsevikok” a legádázabb jogcímvédők. Vagyis leginkább ők vannak meggyőződve arról, hogy pénz, ismertség, bennfentesség, fontosság, sőt színvonal csak azoknak jár, akik egykor megszolgálták születéssel vagy kiszolgálással a „haladó eszmék” hivatott képviselőinek bizalmát.Ilyenkor érti meg az ember a kíméletlen monopol érdekvédelem rugóit.Ilyenkor válik teljesen nyilvánvalóvá az – tisztelet a mindig és mindenhol megtalálható kivételeknek –, hogy a mai magyar médiavilág zöme nem versenyképes minőségű egyedekből áll. Azért kell a szoros összetartás és az állandó politikai hűségakciók sora, mert a régi-új gazdák nélkül az illetők zöme csak szürke, gondolatok és ötletek nélküli tájékoztatási tucatember volna, annál is inkább, mivel többségük képtelen felfogni a körötte lévő világ másféle kihívásait.A hűséges balmédia többsége tehát tudja és érzi azt, hogy belőle bizony a reálszocializmus csinált embert, adott neki pozíciót. S így – bár többségük lenézi és nem kedveli az úgynevezett népi baloldal képviselőit – lényegében ugyanazt érzi, mint azok többsége: belőlük a reálszocializmus nélkül nem lett volna értelmiségi, funkcionárius, egyszóval „valaki”. Mellékesen: kevés, ennél nagyobb ostobaság létezik, mivel a valóban tehetséges „népfiakat” – érthető önérdekből – az értelmes uralkodó csoportok mindig (így nálunk is) segítették. Az viszont igaz, hogy közepes vagy annál is gyengébb tehetséggel leginkább csak a kommunista janicsárneveldék végzettjeiből lehetett helyi vagy országos vezető s neves népi értelmiségi.A mai magyar médiavilág jó része tehát hálából szolgál azoknak, akik megbízható szócsövekként – alkalmanként szakmai képzéssel is – „elitté” tették őket egy szegény, zömmel prolisorba taszított társadalom fölé emelve. E pozícióban kaptak módot arra is, hogy kinevezett ellenzékként befolyásolják az összeomlott kommunizmus „lényegeinek” átmentését. A lényegek közül pedig a legfontosabb volt a majd’ félszázados baloldali tudattermelés eredményeinek fenntartása, hiszen a tömeg vezethetősége döntő az egy ember – egy szavazat demokráciájában. Ez az őrzés annál is inkább létfontosságú, mivel a régi gazdáknak – új helyzetük ellenére vagy tán éppen azért – nincs új mondanivalójuk a tömegnek. Maradhat a „dolgozókat”/„kiembereket” védő szöveg is, de a legfontosabb médiafeladat mégis a felbukkanó ellenfelek elleni harc, azok lejáratása, szavaik megcáfolása, az új mondanivalók körüli zavar és maszatolás terjesztése. Egyszóval: a régi tömeg és az új politikai erők egymásra találásának megakadályozása. Eme fontos cél érdekében semmi sem drága. A magyar médiavilág baloldali profijai és kisegítő falkái kiválóan megfizetettek s egy eleven hálózatban egymással összefonódva a kölcsönös minőségbiztosítás vizein eveznek. Teljesen nyilvánvaló körükben a koordináció, ezt műbalhék és műbotrányok sora igazolja; míg a valós botrányoktól sokszor nem, vagy alig esik szó. Ez az érdekszövetség minden erő mellett sem volna ilyen hatékony, ha nem támogatná őket az a nyugati baloldal, amelynek posztkommunista érdekeltségét az jelenti, hogy egykori önmagáról vagy kedvenceiről minél később, vagy soha ne derüljön ki, hogy egy emberiségellenes rendszer hívei és végrehajtói voltak. A nyugati baloldal és az egykor nagy monopolüzleteket kötő businessmanek így tehát mindig készséges segítők, hogy az útitársak, barátaik – akik persze mindig igazi „humanisták” voltak – nyeregben maradjanak, lehetőleg népi legitimációval. S mivel a nyugati baloldalnak sincs már mondanivalója a világnak, igen szívesen vesznek részt mindenféle démonizáltságok elleni harcban. A „gonoszságok” elleni keresztes háborúban az elaggott és a gyakorlatban sokszorosan bukott eszmék képviselői aztán megifjodnak, s úgy érzik, a világnak szüksége van rájuk.Egy nagy baj van csak ezzel az infúziós antiélettel. A szélsőjobboldali gonoszság nem árad olyan erővel, hogy állandó baloldali gátőrökre lenne szükség. Általában mindenhol elég a rendőrség ahhoz, hogy a másik bukott és véres eszmekör kevés vad hívét ártalmatlanná tegye. Így állandóan fennáll az a veszély, hogy a „humanista” baloldal legitimáló funkció nélkül marad. S itt ismét megjelenhet a „haladó” média, mégpedig kettős értelemben.Egyrészt – állandó őrségben állva – el kell látnia a társadalmat az állandó szélsőjobboldali veszély híreivel. Félnie és aggódnia kell, és állandóan, hevesen követelnie kell a veszély felszámolását. Így válnak médiasztárokká nevetséges, teljesen veszélytelen szubkulturális ifjúsági csoportok, s válik minden antiszemitizmussá, rasszizmussá. Fontos (szociális, migrációs stb.) társadalmi folyamatok válnak elemezhetetlenné, csak azért, hogy a baloldal harcolhasson, így rejtve el mondanivaló-nélküliséget.Minden erőlködés dacára sincs azonban fasiszta veszély és idegengyűlölet. Nos, akkor teremteni kell. Egyrészt folyamatos provokációkkal, másrészt kinevezésekkel. Sajnos az előbbire mindig van vevő e sokat szenvedett országban, míg az utóbbival nem lehet mit csinálni, hiszen elvileg csupán szabad véleményről van szó, amely majd alapos médiaismételgetés, tudósok kerekasztal-beszélgetései, transzmissziós szervezetek ülésezései és nyilatkozatbombázásai után ülnek meg a tömegek agyában, ugyanúgy, mint a jámbor, jóhiszemű polgárok félelmeiben. A magyar politika szociálliberális provokatőrei természetesen mindig „független” értelmiségiek, gyakran a kommunizmusban felhizlalt „tekintélyek”, akik azonban mindig valamely hasonló cipőben üzletelő nyugati nagyságra (személyre, orgánumra) hivatkoznak. Ha ilyen nincs, akkor jó a weyerbélázás is.A média balembereivel szembekerülő politikusok viszont csapdába kerülnek, hiszen látszólag a véleményszabadságot sérelmezik, ami – mint tudjuk – szent. Minél idegesebb lesz valaki, annál inkább elbukik. Itt tiltakozásokkal sehová sem lehet jutni. Egy dolog segít: a szívós, ironikus és logikai harc, amelynek során nem is olyan nehéz világossá tenni e valós mondanivaló és koherens értékrend nélkül működő érdekcsoportos világ öncélúságát és kártékonyságát. A társadalom lassan, de alaposan tanul. A mi médiaprimadonnáink viszont képtelenek tanulni, mivel ők olyan emberek, akik képtelenek mást megérteni.