Abszolút lényeg

Brenner József polihisztor. Zeneesztétikája kimagasló. Tudósított Bartók indulásánál, de ismerte Schönberget is. Rövid zenei írásait a poros Szabadkáról küldte Budapestre. Weiner Leó a kisujjában volt. Dohnányit szerette. Mindent tudott. Kosztolányi unokatestvére. A nagy haldokló. Harmincegy évet élt.Titokzatos volt, érzelmi áradásában utolérhetetlen. És beteg. De ki volt ő valójában? Művésznevén Csáth Géza a kor, a Nyugat korának nagy novellistája, pszichiáter, aki tudta, nincs sok hátra, mégis... Ma csak egy adag morfium. Na, legyen kettő. Esetleg három. De csak ma! Aztán holnap abba lehet hagyni. Így okoskodott. Természetesen a fogadalomból nem lett semmi. A morfium szétzabálta a testét. Szelleme még mindig teljes fényében csillogott. Aztán agyonlőtte a feleségét. Szerbia felé igyekvőben föltartották a határvadászok. Megmérgezte magát. Illés Endre, mikor Szabadkán járt, már hiába kereste a sírját. Sírja sincs ennek a nagy istenes, átkozott és elátkozott művésznek. Akinek most vaskos kötetbe összegyűjtött zenei írásai mutatják, magyarázzák, miféle lángok csapkodnak a zseni elméjében.Puccinival indít. Zeneszerzőportrék. Több mint portrék. Hogyan jött létre a zene? – ezt vizsgálja. Az akkoriban még igencsak fiatal tehetség. A zeneszerző fejlődése című esszéje nem tudomány. Több is annál, s nyilván kevesebb. Az esszé legnemesebb hagyományait újítja meg, emeli metafizikává. „A zeneszerzőket művészetük fejlődésének szempontjából két csoportra osztanám. Az elsőbe tartoznak azok, akiket született zeneszerzőknek neveznék, az abszolút muzsikusok. Ők már szinte gyerekkorukban eljutnak a formák tökéletes megértéséhez. A második csoportba azokat sorolnám, akik inkább művészek, költők, és egyetemes törekvésüknek: hogy kifejezzék magukat, csak egyik megnyilvánulása a zene. (...) Az első csoport legjellemzőbb képviselője Mozart, a másodiké Wagner.”Nem kevesebbet állít ezzel Csáth, mint hogy az irodalomban is vannak a koszorús költők, és vannak az intellektuálisak, vagyis a poeta doctusok. Az előbbinek semmi gondja a formákkal és a tartalmakkal, ezek szimbiózisával, míg az utóbbinak fáradságos az egész. Az eredmény azonban ugyanaz. A poeta doctus Babits épp oda jut el, ahová József Attila. Vagyis a költészethez. És ez az abszolút lényeg. Ha nincs költészet a zenében, akkor az nem zene. A kötetben szereplő zenészek beláthatatlan névsora csupa-csupa bizonyíték. De mi van Bartókkal? Ő hová soroltatik? Bizony, Bartók a koszorús. Bartók, akinek könnyen megy. Persze nem úgy, ahogyan gondolnánk. A könnyűség irgalmatlan és halálos. A Concerto koronája az életműnek, maga a halál. Tele mégis költészettel. Csáth így fogalmaz Bartókról: „... az egyéni nyelvű komponistáknak a muzsikája lehet művészet, de nem muzsika.” Itt Csáth bizonyára téved. Bartók nem Wagner. Nem Berg és nem Webern. Bartók abszolút zeneszerző, a XX. század legnagyobbja. Ma már tudja a világ. Lehet, megengedem, van benne intellektualizmus, némi „doctus” is. Alapjában véve azonban csupa spontaneitás. És Csáth mégiscsak igazol. „... a Kossuth-szimfóniában kigúnyolta, és macskamuzsikává travesztálta a Gotterhaltét; nem a finom és előkelő Haydn-melódiát, hanem a Habsburgok himnuszát. Aki ilyet mer csinálni, az több mint abszolút muzsikus.” Csáth zenekritikája belenő új évezredünkbe. Mint minden klasszikusé.(Csáth Géza: A muzsika mesekertje. Magvető, 2000. Ára: 2790 forint)