Az én évszázadom

Már néhány órája készen voltam ezzel az írással, amikor tegnap hajnali négy óra tájban az orosz NTV egyik kedvenc filmemet, a Miminót kezdte játszani. Azt a filmet, amely a tisztességről, a becsületről, az egyenes jellemről, a hűségről szól. Ekkor jöttem rá igazán, hogy a következő évszázad is csak erről szólhat. Reméljük. A többit meglátjuk, de azért nem esküszöm rá, hogy így lesz, bár azt már tudom, hogy milyen az én XXI. századom.Különösebb megrázkódtatások nélkül, nagyszabású átalakulások közepette kezdődött, hogy ha lehet, még grandiózusabb változásokkal búcsúzzon. Közben a kezdeti nyugalom hamar véres kataklizmába torkollott, amelyet alig hevert ki a világ, míg egy újabb, még véresebb szörnyű háború jött. Az első földindulás elsöpörte az orosz cárt, hogy a népek sorát kínokba sodró, az ígért jólét helyett millióknak szenvedést s a szegénység egyenlőségét hozó modernizációs kísérletnek, a kommunizmusnak adja át a terepet. Eltűnt a porondról a német császárság, hogy nemsokára sötét korszak köszöntsön a németségre. Szétesett az Osztrák–Magyar Monarchia is. S ahogy kezdődött, úgy fejeződött be: birodalmak nagy konglomerátumok szétesésével. Megszűnt a Szovjetunió – amely ugyan megnyerte a II. világháborút, de elvesztette a békét – és Jugoszlávia. S hogy ki ne hagyjuk, felszabadultak Közép-Európa országai a szovjet iga és a szocialista kísérlet alól. Ez volt dióhéjban a XX. század, amely korántsem mellékesen technikai vívmányaival gyökeresen átalakította környezetünket, életünket. S valahogy a mi nemzedékünknek talán ezért zárta magát kicsit a szívébe.Most, miután elbúcsúztattuk, s számot vetettünk vele, már a jövőbe nézünk, s az új, máris globalizációs jelzővel illetett évszázad kihívásait latolgatjuk. Sokan úgy érezhetjük, fél lábbal még a XX. században maradtunk, illetve egy ideje valójában a XXI.-ben élünk. Nem vagyunk egyedül, hiszen egyes vélemények szerint a búcsúzó század történelmi értelemben már 1990–91-ben véget ért, s azóta bizony már kaphattunk ízelítőt az új korszakból.Legelőször is azt, hogy a hidegháború után immár nem a nagyhatalmak összecsapásának lehetősége jelenti az elsődleges kihívást. Igaz, Kína kicsit „sötét lónak” számít, s egy esetleges tajvani konfliktus igencsak megizzasztaná a vetélytársakat. Nem kizárt egy újabb közel-keleti háború sem, ám azt feltehetően regionális szinten lehetne tartani. A nagyok egymásnak feszülésének már csak azért is kicsi az esélye, mert közben lényegesen átalakult, átalakulóban van a világ geometriája. A Szovjetunió szétesésével, Oroszország már-már tragikus meggyengülésével – s ezen egyelőre Putyin államot megerősíteni hivatott lépései sem változtatnak – az Egyesült Államok maradt a világ egyedüli ura. Míg a XX. század elején még Európa volt egyeduralkodó, az öreg kontinens fokozatosan adta át e helyét Amerikának. Európa sem gazdasági – technológiai versenyben –, sem katonai, biztonságpolitikai értelemben nem bírta az iramot. Most igyekszik összeszedni magát, s erre a földrész egyesítése, az unió bővítése némi esélyt ad számára. A kontinens nagyjainak erőviszonyai is átalakulóban vannak, hiszen gyakorlatilag mindinkább az egyesült, gazdaságilag verhetetlen Németország lesz az EU motorja. Még inkább növeli Berlin erejét, hogy talán leginkább tud szót érteni az új Oroszországgal, s így méginkább Amerika egyensúlyává teheti az öreg kontinenst. Közben azért véletlenül se feledkezzünk meg az említett Kínáról, hiszen sokak szerint a XXI. század az egyre látványosabban izmosodó Ázsia százada lesz. Ezek a perspektívák jó esetben, tehát három pólusúvá tehetik a most egypólusú világot.S visszatérve a mindenkit érintő kihívásokra, azok az új század új arculatához igazodóan szintén újak. Nagy, kiterjedt háborúk helyett inkább a terrorizmus veszélye fenyeget. Avagy az, hogy az interneten keresztül éri támadás a pénzvilágot. Fel kell készülni az olyan jellegű veszedelmekre is, mint az AIDS ellenőrizhetetlen terjedése, az energiahordozók tartalékainak csökkenése s a környezet szennyezése. Új kihívást jelent, elsősorban a fejletteknek a migráció is, mint ahogy a szegénységgel járó félelmeket erősíti, hogy félmilliárd ember él majd óriásvárosokban. Mindezt tetézi észak és dél egyre feszültebbé váló ellentéte. S ha mindezekkel tisztában vagyunk, akkor azért mégiscsak nyugodtabban üdvözölhetjük a XXI. századot. S ha valakinek további erkölcsi támaszra lenne szüksége, annak azt ajánlom, nézze meg ezt a régi filmet, a Miminót.