Az ő XX. századuk

Kormány és nép között úgy meghúzni a választóvonalat, mintha itt két egymástól elválasztott hatalmi szféra, egy erősebb, magasabb és egy gyöngébb, alsóbb tárgyalna és egyezne meg egymással, nem más, mint az öröklött politikai érzék egy része, amely a legtöbb államban még mindig pontosan megfelel a hatalmi viszonyok történelmi meghatározásának. Amikor Bismarck például az alkotmányos formát a kormány és a nép között kompromisszumként jellemzi, akkor olyan elv alapján beszél, amely a történelemben találja meg értelmét (no meg persze értelmetlenségét is, mivel enélkül emberi dolgok nem létezhetnek). Ezzel szemben meg kell tanulnunk – olyan elv alapján, amely a fejünkből származik és amelynek történelmet kell csinálnia –, hogy a kormány nem egyéb, mint a nép egy szerve, nem pedig eleve elrendelt, tiszteletre méltó „felső hatalom” viszonya egy engedelmességhez szokott, alárendelt tömeghez. Mielőtt elfogadnánk a kormány fogalmának e mostanáig történelmietlen és önkényes, ám logikusabb bevezetését, mérlegeljük némiképp a következményeket: mivel a kormány és a nép közötti viszony a legerősebb példaszerű viszony, amelynek mintájára szinte önkéntelenül alakul ki a kapcsolat tanár és diák, úr és szolga, apa és család, hadvezér és katona, mester és inas között. Mindezen viszonyok éppen most alakulnak át, kissé az uralkodó alkotmányos kormányforma hatására: kompromisszumokká lesznek. De mennyire megváltoznak, átrendeződnek, tartalmat és formát cserélnek, ha majd ez az újszerű fogalom mindenütt gyökeret ver a fejekben! De ahhoz még legalább egy évszázadra van szükség. Valamint óvatosságra és lassú fejlődésre.(Friedrich Nietzsche: A kormány új és régi fogalma. In: A vándor és árnyéka. Bp. [1990] 215–216. o. Ford. Török Gábor.)