Baptisták a térdig érő városban

Egyik emberüket most menekítették ki Csecsenföldről,két másik társuk pedig a mínusz huszonöt fokos észak-koreai télben próbálja kiosztani a hárommillió dollár értékű segélyt. A Baptista Szeretetszolgálat budapesti irodájából koszovói programot is irányítanak, és azt tervezik, megsegítik a sok évtizede magyar támogatásból felépített, ám azóta sorsára hagyott kambodzsai árvaházat.Öt óra ketyeg a magyarországi Baptista Szeretetszolgálat Alapítvány Vörösmarty utcai irodájának falán a világtérkép fölött: a helyi és washingtoni idő mellett a pristinai, grozniji és phenjani időt is mutatják. Gál Dáviddal, a programok egyik szervezőjével kezdünk a szervezet tevékenységének leltározásába, később még ketten kapcsolódnak a beszélgetésbe.A szervezet alapítására Szenczy Sándor lelkész-igazgató 1996-ban érzett mennyei parancsot (ő most épp Prágában tanul). Azóta jó kapcsolatok épültek ki a baptista világsegélyközponttal is, így a térségnek szánt nemzetközi támogatások koordinálására is gyakran kérik fel őket. A csecsenföldi misszió története másfél éve kezdődött. A szeretetszolgálat a világ azon kevés szervezeteinek egyike, amelyeknek még most is működik irodájuk a térségben. A morbid humorral „térdig érő városnak” nevezett, földig rombolt Groznij teljességgel alkalmatlan az ott élésre, mégis húsz-harmincezer lakosa tengődik a romok között. Virágzik az emberkereskedelem: az elhurcolt helyi lakosságot Törökországba adják el háziszolgának, az elrabolt külföldiért pedig dollárt remélnek. A konfliktus kirobbanása előtt százötven fős baptista közösség működött a városban, a muzulmán vallású csecsenek azóta levadászták a hitehagyottakat – a lelkészt elrabolták, ma sem tudni a sorsáról, a helyettesét pedig nyilvánosan lefejezték. Egy család úszta meg a tragédiát, a családfő, Zsenya most a magyar baptista szeretetszolgálat ottani kirendeltségének vezetője. Ingusföldön él, a menekülttáborok közelében, de kéthetente bejár a városba élelmet és meleg ruhát osztani.Decemberi látogatásukat megelőzően is jártak már ott Szenczy Sándorék, ám egy éjszakára bennszorultak a városban. Az „idegen” baptista csoporton akkor is rajtaütött egy fegyveres csoport: az éjjeli lövöldözés során sikerült visszaverni a támadást, ám védelmezőik nagy árat fizettek: egyiküket lelőtték, egy másikat pedig baltával csonkolták. A Dunajszki-ügy óta a túszejtők valószínűleg jó üzletet látnak a magyarokban.A háromfős magyar csoport ilyen biztató előzmények után december huszonhatodikán indult a térségbe. Moszkvából együtt utaztak azokkal az amerikai orvosokkal, akik közül egyet pár napja elraboltak. Rosztov után már nem biztonságos a térség – harmincegyedikén az ingusföldi magyar irodát is megtámadták és kirabolták álarcos fegyveresek, alaposan helybenhagyva az ott dolgozó hölgyet.Nun Mihály úgy tervezte, január végéig marad, ám a támadás miatt titokban kimenekítették a térségből. Ottléte alatt sikerült közel nyolcszáz gyereknek örömet szereznie a menekülttáborokban: karácsonyi ajándékot osztott szét közöttük. Az első sátorvárosban tizenkétezer, a most épülő másodikban tizenötezer személy húzódik meg. Ideiglenes otthonukba bevezették a gázt, a dobkályhák ontják a meleget, ám élelemből kevés van. A tartományban kétszer annyi a menekült, mint a helyi lakosság – ez megoldhatatlan feladat elé állította a helyi hatóságokat.Az irodát felforgató fegyveresek olyasmiről kérdezték a halálra rémült alkalmazottakat, amiről elvileg nem tudhattak – tehát nagy valószínűséggel lehallgatták a kirendeltséget. Nun Mihálynak haza kellett jönnie, de mivel repülő nem volt Vlagyikavkazból, korrumpálta a vonat rendőrét, hogy felengedje a szabadságoló katonákat szállító, Moszkvába induló szerelvényre. A harminchat órás út után vérben ázott a fülke előtti folyosó: a több hónapja állandó harckészültségben álló katonák berúgtak, és „egymáson vezették le a feszültséget”. A fiatal önkéntes egyelőre nem tervez újabb utat – az iroda addig működik, amíg ott élő kollégáik vállalják a munkát.Magyarországon egy nagyobb program zárul éppen: a migrációs hivatallal közösen magyar ajkú szerbiai menekültek és bevándorlók itteni megkapaszkodását segítették; az árvíz idején Vámosújfaluban huszonnégy családot támogattak házuk újjáépítésében, a nyáron pedig gyerekeiket nyaraltatták az egyház üdülőjében. Karácsonykor másfél ezer kisgyereknek adtak csomagot, a téli hidegben pedig egy hajléktalanoknak meleg ételt és teát osztó autójuk járja a fővárost. Azt is tervezik, hogy országos hálózatot hoznak létre a rászorulók segélyezésére.Ugyancsak kifutóban van a koszovói támogatás, amely során két évig három baptista család költözött ottani albán településekre, hogy előbb a lebombázott házak újjáépítésében segítse őket, később pedig élelmet és tűzifát biztosítson számukra. Pristinában egy bérelt lakásban Pető-módszerrel dolgozó szakember kezelt mozgássérült gyermekeket, és tanította a szülőket a foglalkozásokra. Nem volt egyszerű feladat: az ottani társadalom leírja a sérülteket, a beteg gyermekükkel foglalkozni akaró szülőknek nemegyszer számolniuk kell a szomszédok, rokonok rosszallásával is. A jugoszláviai bombázások idején közellenséggé váltak az amerikaiakkal azonosított szerb baptisták, ezért vetőmag-támogatásba fogtak: a budapesti címre több ezer, kilós csomagolású konyhakerti növénymag érkezett (így tudták legálisan behozni az adományt) az amerikai testvéregyházaktól, ezeket átjuttatták a határon, hogy az ottani baptisták szétoszthassák, s ezzel bizonyítsák: amerikai testvéreik vallástól függetlenül támogatják a háborútól szenvedő embereket.Az észak-koreai támogatásról Szilágyi Attila tájékoztat. Testvére és sógornője egy hete tartózkodik az éhség sújtotta országban. Mínusz huszonöt fokos hidegben, a világtól elvágva várják, hogy a harmadik konténer is megérkezzen Sariwonba. A hárommillió dollár értékű szállítmány gyermekruhát, iskolai felszerelést és gyógyszert tartalmaz, valamint egy nemrég bezárt amerikai kórház teljes felszerelését. Szilágyi Béla és felesége az adományok osztása mellett egy iroda létrehozásán is dolgozik – budapesti kollégáival épp beszélgetésünk idején sikerült kapcsolatba kerülnie. Elmondta: a nagy hideg miatt a kikötőkben is befagyott a víz, akadozik az áramellátás, nagy ritkán jutnak nemzetközi beszélgetésre alkalmas telefon vagy faxkészülék közelébe. Arra kérte kollégáit, írjanak nekik a gyermekeikről, hétköznapi gondjaikról, ezzel is enyhíthetik másfél hónapos ott-tartózkodásuk magányát.A város különben Székesfehérvár testvérvárosa volt az elmúlt rendszerben, egyik kórházát magyar orvosok alapították az ötvenes években, felszerelése, az orvosi segédeszközök és fecskendők nagy része még ma is szolgálja a gyógyítást, azóta nem volt pénz és lehetőség a kicserélésükre, felújításukra. Az országba csak a sokadik nekifutásra sikerült bejutni: először 1998-ban járt ott a lelkész-igazgató, most pedig a második segélyszállítmány is célba érkezett.A jövendőbeli tervekről szólva elmondják: rövid időn belül megpróbálnak segíteni a kétharmad részben katasztrófa sújtotta övezetté nyilvánított Mongóliának a mínusz ötven fok alatti tél következményeinek enyhítésében, Kambodzsában pedig felkarolják azt a magyarok alapította árvaházat, amelyben a híradások szerint az éhhalál küszöbén állnak a gyerekek.