Birodalmi hangulatban

Visszatérni Amerikába mindig meglepetéssel jár. Nevezhetjük „kultúrsokknak”, bár minden évben egyre nyilvánvalóbb, hogy ami az érkező előtt áll, az sokkal inkább Amerika belső fejlődése a birodalmi öntudat növekedése felé. Két újságcikk, amely most fogadott, megmagyarázza ezt a hangulatot az új ezredév küszöbén. Mindkettő a New York Timesban jelent meg.Thomas Friedman figyelmezteti cikkében Colin Powellt, az új külügyminisztert, hogy Amerika nagysága és birodalmi helyzete attól függ, mennyire terjed és szilárdul meg a világban a demokrácia, vagyis annak a vegyüléke, amit úgy hívnak, hogy szavazati jog és gazdasági jólét. Emlékszem, hogy tíz-tizenöt évvel ezelőtt egy politizáló pap azt mondta: „Az amerikai nép annak mítoszával él és boldogul, hogy politikai szabadsága össze van kötve a prosperitással.” Most, tizenöt év után ez nemcsak „mítosz”, hanem politikai valóság is, és Thomas Friedman figyelmeztető szavai már világrealitással foglalkoznak, azt öntik programba. Jólét és szavazati jog, ez a globális formula, amelyet Washingtonnak követnie kell, többek között azzal, hogy modellként szolgál a Fidzsi-szigetektől Ugandáig.A másik cikkben Arthur Levine tanár az „új pedagógiát” veszi célba, megtervezve a teljesen egyénre szabott iskolarendszert, ahol nem lesz többé jó vagy rossz tanuló („elavult fogalmak”), siker vagy kudarc, ötös vagy egyes – hanem mindenkinek saját magához méretezett teljesítménye lesz. Levine szerint új kor előtt állunk, amely átalakítja az emberiséget. (Ötvenkét éve, mióta Amerikában élek, a pedagógia forradalmasítása minden héten terítékre került.)Miért kezdjük a Bush megválasztása utáni írásunkat két ilyen ide nem illő újságcikk idézésével? Egyrészt mert az Amerikát látogatók vagy akár megfigyelők a „magasabb” jelenségekkel foglalkoznak, és nem vizitálják az osztálytermeket, másrészt mert Levine írásából látszik, hogy a „birodalom” mindenre gondol az óvodától a külügyminisztériumig. Még szerencse, hogy a birodalom nem mindenben követi a saját programját, hogy a rutin sokszor erősebb, mint a megújhodási láz, hogy Bush és Gore úgy is olvasható, hogy Gore és Bush.Ez lévén a háttér – és az ideológia, ahogy a birodalom terjed –, mi érezhető máris a durva választási kampány és az elnöki beiktatás (január 20.) között? Az első jel érezteti a republikánusokkal, hogy a választási eredmény kétes marad, hogy minden lépésüket kíséri majd egyfajta árnyékkabinet, amelynek főnöke talán nem annyira Al Gore, mint inkább Clinton lesz. Mindenesetre már születőben a monda, amely szerint a „nép” tulajdonképpeni győzelmét elsikkasztotta a republikánus gépezet, a reakció és a korrupció, az üzleti érdek. Ez abból is kirajzolódik, hogy John Ashcroft főügyész (igazságügy-miniszter) célpontja lesz a támadásoknak, talán olyannyira, hogy Bush elnököt másodrendű figurának tüntetik fel, és „elválasztják” kormánya egyes embereitől. Colin Powell kormánytagsága ezen nem változtat majd, hiszen elég feketeellenesség van az amerikai közvélemény láthatatlan áramlataiban, hogy az Albright-csoport vendettát hirdessen meg a kormány „afroamerikai” tagja ellen, mint ahogy annak idején megindult a támadás Clarence Thomas ellen is, aki a legfelső bíróság tagja lett.Valószínűleg a külpolitika és az igazságügyi minisztérium lesz a támadások célpontja, a kormány Achilles-sarka. Egyébként ezeknél is fontosabb a jólét clintoni fokának megtartása, nehogy azt mondhassák a demokraták, Bush elnök a „gazdagoknak” kedvez, és elnyomja a „kisembert”, a nemek egyenlőségéért küzdő asszonyokat, a faji kisebbségeket, a nemileg deviánsokat. Közben megkezdődött Clintonnak a haza bölcsévé történő arculatátépítése: ő az újra feltámadott Roosevelt, a patrióta, aki sokat tanult a fehér házi nyolc esztendő alatt. Az sincs kizárva, hogy négy év múlva Bill ismét jelölteti magát (Gore valóban silánynak bizonyult), hiszen akkor majd erős támasza lesz Hillary szenátor asszony.A sajtó továbbra is bő lére eresztve tálalja a floridai eseményeket, és általában úgy állítja be a dolgokat, mint egy gyanús republikánus párt törvénytelenségeit. Ki nem mondva bár, a Bush-tábor a hibás, sőt bűnös; a demokraták, ha ügyetlenek voltak is, de a népért harcoltak. Ez új megvilágítás, és az első hajszálrepedés az ordibáló, mégis simán zajló négyévenkénti cirkuszi játékokban. Eddig a „kisember” kisembernek számított, de most megjelent az „elnyomott nép” képe, a jogait követelő proletár. Amerika, az új Róma mintha visszafelé haladna, a patrícius–plebejus összecsapás felé. Nemcsak a jólétről van szó, hanem „kultúrértékekről”, abortuszról, művészi szabadságról, homoszexuálisok házasságáról.Egy szó, mint száz, Bush elnöksége nem éppen kedvezően indul. Thomas Friedman idézett cikke előrevetíti árnyékát. Szerinte a Clinton-modell a globalizmus egyetlen követendő útja, a nagy recept, amelyhez Amerikának tartania kell magát, ha világuralmát meg akarja őrizni. Clinton egyszerre mitikus hős és gyakorlati politikus. Elnöksége erotikus epizódjait elfeledték, sőt megszépítették, fiatal korát is figyelembe véve Clinton a ma ideálja, a felszabadított Amerika – és világ – szimbóluma. Vele szemben sem Al Gore nem ütötte meg a mértéket, sem pedig George Bush, aki elég szürke emberke, ha hollywoodi mércével mérjük.Figyelemre méltó jelenség, hogy a hidegháború megszűnése óta ez a tendencia tovább erősödik az Egyesült Államokban! A birodalomért fizetni kell, és amennyiben a határok biztosítottak, a konfliktus újraindul valamilyen formában. Jürgen Habermas német szociológus a maga módján világkonszenzusért tör lándzsát, Hegelt utánozva eltelik önnön fontosságával. Napóleon abban az időben haladt át Jénán, amikor Hegel, „a filozófusok Napóleonja” írta nagy művét a fenomenológiáról. Így Habermas mint a globális elrendezés első számú bölcse! Őt látszik utánozni Thomas Friedman, aki programot tesz Colin Powell asztalára, de nem számol a Fehér Ház új „erős asszonyával”, Condoleezza Rice-szal, aki egy kisebbséget képvisel, és akinek egészen más perspektívája lehet. Míg Clinton megmaradt mindig a felszínen, nem kívánt ideológus is lenni, lehet, hogy George Bush ebben a minőségben is kénytelen lesz porondra lépni.A mindennapi élet folyik a maga medrében, ámbár a cinikus elem erősödik: egyes események azt a benyomást kelthetik, hogy az átlagember lelkesedik bizonyos célokért és személyekért. A valóság mást mutat: polgári közömbösséget, megvetést, a jelenségek komolytalanságát. Az amerikai nép élvezi relatív gondtalanságát, különösen ünnepek táján, de elég néhány beszélgetés, hogy észrevegyük: a mítosznak azért kevés a követője, mert beteljesedett. A kétszáz-egynéhány éves ország birodalommá vált, a határokon őrt állnak a légiók, a karácsonyi ajándékok a karácsonyfa alatt sokasodnak. Igaz, hogy Arthur Levine új embert akar faragni; de Freud és Sztálin után már ez sem érdekes ötlet.