Egy városi gorilla fiktív memoárja

Vladimir Arsenijevic (sz. 1965) írói indulása az 1990-es évek jugoszláviai irodalmának egyik legfontosabb eseménye volt. Már első regénye – a JAK és az Osiris közös kiadásában, A hajófenéken címmel megjelent kötet (Radics Viktória fordítása) – előkelő helyet biztosított számára a délszláv prózairodalom legjobbjai között. Arsenijevic huszonkilenc évesen Jugoszlávia legfiatalabb NIN-díjasa lett – ezzel az elismeréssel mindig az adott év legjobbnak ítélt prózakötetét jutalmazzák, s olyan írók kapták meg, mint Ivo Andric, Danilo Kis és Miroslav Krleza. Hallatlan népszerűségének oka bizonyára abban keresendő, hogy – mint a magyar nyelvű kötet előszavának írója, Bozsik Péter fogalmaz – „erről a Belgrádról, erről a korról, ezzel a nyelvezettel csak ez a fiatalember tudott beszélni”.– Ön a Városi Gerillák nevű punkegyüttes gitárosaként vált ismertté Jugoszláviában. Könyvében is fontos szerepet kap a belgrádi underground világa. Hogyan jutott el a zenétől az irodalomig?– Írói karrierem is a zenéléssel kezdődött. A nyolcvanas évek elején a Gerillák tagjaként kerültem kapcsolatba az irodalmi élet szereplőivel. Aztán tizenkilenc évesen végleg felhagytam a zenéléssel. Ebben fontos szerepe volt annak, hogy tizenhét esztendős korom táján írni kezdtem: mámorító élményként éltem meg, hogy írás közben száz százalékig én felelek a munka végeredményének minőségéért, míg ez zenészként csak részben múlott rajtam. Másrészt az írónak, ha dolgozni akar, nem kell azon fáradoznia, hogy négy embert hozzon össze ugyanabban az időpontban és ugyanoda. Mindazonáltal a zenéléssel töltött évek mindenképpen meghatározók, hiszen mindig sokkal inkább inspirált az, amit láttam, amit megéltem, mint az, amiről olvastam. Arról írok, amit a legjobban ismerek, s ez Belgrád és a belgrádi fiatalok világa.– A hajófenéken című kötete életrajzi regénynek álcázott tabló az első háborús év Belgrádjáról. A könyv megírása során menynyiben hagyatkozott az élményeire és menynyiben a képzeletére?– A könyv valójában fikció. Igaz, a cselekmény sokszor rímel az életemre, de inkább tipikus sorsokat kívántam bemutatni – a mese persze a velem és a környezetemben élőkkel megtörtént eseményeken alapszik. Ha valaki a háborúról kíván írni, akkor az a legkézenfekvőbb, hogy a frontra helyezze könyve helyszínét. Én nehezebb úton indultam el: arról írtam, mi történt közben Belgrádban, ahol nem dörögtek a fegyverek, nem voltak harcok, látszólag úgy folyt tovább az élet, mint békeidőben, viszont voltak menekültek, gazdasági szankciók, és hihetetlenül megerősödtek a szélsőséges politikai irányzatok. A felszín csendes volt, csak a mélyben forrongtak hatalmas feszültségek, amelyek bemutatásához kénytelen voltam leásni a dolgok magváig, hogy feltárjam az ott rejtőző konfliktusokat. Fel kellett fedeznem az esszenciát, s úgy érzem, ezáltal könyvem sokkal mélyrehatóbban képes szólni a kilencvenes évek Jugoszláviájának világáról, mint ha hagyományos háborús történetet írtam volna.– A nagy sikerű könyvnek már a folytatása is megjelent Jugoszláviában. Tovább írja a belgrádi család történetét?– A hajófenéken a Cloaca maxima című tetralógia első kötete. A szókapcsolat Róma egykori csatornarendszerének latin nyelvű elnevezése s egyben a kilencvenes évek Belgrádjának vulgáris metaforája. A tetralógia második kötete Andjela címmel már megjelent, most a harmadik részen dolgozom, amelynek címe Hawaii lesz. A tetralógia alapproblémája a következő: van egy minden téren sikeres belgrádi család, amelynek életét szétrobbantja a háború. A hősökkel történő eseményeket nem ők maguk, hanem a körülmények határozzák meg. A harmadik kötetben már fizikailag is felbomlik a család – ugyanazokat az eseményeket beszélem el három szemszögből: az anya Belgrádban él, a fiú Londonban, gyermekének anyja pedig Hawaiiban.– Ön is messzire vetődött a hazájában történt események miatt: több mint egy évig élt Mexikóvárosban.– Tavalyelőtt május végén, a bombázások kezdete után, amikor már egyetlen tizenöt és hatvan év közötti férfit sem engedtek ki az országból, a Nemzetközi Íróparlament felajánlotta, hogy kijuttat Jugoszláviából. Ez a szervezet többek között azzal foglalatoskodik, hogy kimenekítse a háborút viselő országokból az írókat, és lakóhelyhez segítse őket az emigrációban. El kellett döntenem, hogy Velencében vagy Mexikóban akarok-e letelepedni, s ez utóbbit választottam, többek között azért, mert még sohasem jártam az amerikai kontinensen, valamint úgy éreztem: minél távolabb vagyok Belgrádtól, annál jobb. Kalandos úton, Szarajevón, Ljubljanán, majd Németországon keresztül jutottam Mexikóba. Szeptemberben tértem vissza Belgrádba – remélem, végleg.– Jugoszlávia írói közül többen szerepet vállaltak az ellenzéki mozgalmakban. Ön sohasem gondolt arra, hogy politizálni kezd?– Sajnos Jugoszláviában az emberek sorsa mindenképpen összefonódik a közélet történéseivel, ha valaki nem foglalkozik politikával, a politika akkor is foglalkozik vele. Szinte minden ellenzéki párt megkeresett, hogy csatlakozzam hozzá, de következetesen nemet mondtam. Nem vagyok képes rá, hogy valamely szervezet vagy ideológia nevében szólaljak meg. A jövőben is a magam személyes véleményét óhajtom képviselni, kötelezettségek nélkül.