Francia csúcsművek

A vásárlók bizalma töretlen – ez a címe az 1999 tavaszán megjelent tudósításnak, amely az időszak magyar műkereskedelmével foglalkozott. Nos, nagy eredmények születtek ugyan 2000-ben is, a bizalom szó mellé azonban más, árnyaltabb jelzőt kellene illesztenünk, ha a vevők és a kereskedők viszonyáról szólunk. A Kieselbach Galéria legutóbbi aukcióján ugyan 42 millió forintnál ért véget a licit Orbán Dezső Kannás csendélet című festménye árverezésekor, s ezzel a mű a második lett az örökranglistán, messze elmaradva azonban a listavezető kép 70 millió forintos árától. Azt a festményt, Szinyei Merse Pál Parkban című alkotását ugyancsak a Kieselbach Galériában aukcionálták éppen egy évvel korábban, s ebből a tényből két következtetést is le lehet vonni. Egyrészt azt, hogy ahogyan korábban, bizonyos galériák most is a közönség bizalmát élvezik. Másrészt azt, hogy mégiscsak voltak zökkenők, s az emlékezetes hamisítási ügyek, kétes leütések hatása egyelőre tovább gyűrűzik.Az élet azonban megy tovább, s a harmadik évezred elején a magyar műkereskedelemnek is előre kell figyelnie. Előre – és minden irányba, a plurális műkereskedelem útján korábban megindult nyugati országok felé. Egyrészt mert a megváltozott jogszabályok, az egyesült Európáéhoz közelítő gazdasági viszonyok között elképzelhetetlen lesz – ahogyan egyébként már ma is az – a külfölditől élesen elváló magyar műtárgypiacról beszélni. Ami persze nem csak hátrányokkal jár, hiszen elképzelhető az is, hogy külföldi művészek nem védett képei még könnyebben mennek ki a határon, de az is, hogy könnyebben jönnek haza értékes magyarországi alkotások. Minden mű a saját szellemi-kulturális közegében éri majd a legtöbbet, ebben az esetben pedig aligha kell különösebben aggódnunk a kulturális örökség sorsáért. Ugyanakkor megfelelő vásárlóerővel rendelkező közönség esetében az egyetemes művészeti értékek is könynyebben kerülhetnek magyar vásárlókhoz, ha a megváltozott jogszabályok nem terhelik külön illetékekkel a művek behozatalát.Ebből a szempontból sem érdektelen a külföldi példák tanulmányozása. Különösen érdekes lehet a németországi helyzet, egyrészt azért, mert a magyar műtárgyvásárlás pénzügyi, kulturális feltételei elsősorban a német modell szerint alakulnak, másrészt azért, mert a német vásárlók döntéseit aligha pénzügyi, inkább a tradíciókhoz való viszony, kulturális szempontok motiválják. A nagy vásárok Kölnben, Münchenben, Frankfurtban, a német–francia–svájci háromszögben fekvő Bázelban nemcsak az informáltságot teszik naprakésszé a kínálattal kapcsolatban, de prezentálják magukat a műveket is. Egyszerre érvényesülhet tehát a nemzetközi kapcsolatok vonzó hatása s a gazdag német tradíciók ereje – a magyarországi helyzet viszonylagos ingatagságát a többi között épp e kettős kötődés hiányában vagy legalábbis ellentmondásában kereshetjük.Nos, a helyzet összetettségét jelzi, hogy az egyébként igen magasra értékelt és kedvvel vásárolt német expresszionizmus terméséből ebben az évben csak egyetlenegy került be a Németországban eladott tíz legdrágább kép közé, sőt a lista első két helyén sem német, hanem két francia művész alkotása szerepel. A sort Fernand Léger 1921-ben festett Három figura című vászna vezeti 3,7 millió márkával (mintegy 500 millió forint, több mint hétszer annyi tehát, mint a Magyarországon eladott legdrágább alkotás). A második helyen Henri Matisse Etretat című mediterrán tája áll 2,92 millió márkával (400 millió forint). A 3–6. helyen német alkotók képei állnak, a biedermeier Carl Spitzweg 2,4 millió, Max Liebermann 2,3, illetve 1,6 millió és August Macke 1,65 millió márkával. Újabb három külföldi mű következik a sorban: Canalettóé (1,3), Jawlenskyé (1,1) és id. Pieter Brueghelé (950 ezer), hogy a sort újra két német zárja, Ludwig Richter, illetve Felix Nussbaum. Az ő műveik egyaránt 690 ezer márkáért, azaz mintegy 93 millió forintért találtak gazdára. A két ország pénzügyi, gazdasági erőviszonyait és múltját tekintve a magyar piac eredményei a fenti árak tükrében nem tűnnek irreálisnak. Persze az előrelépéshez sok mindenre szükség van – talán elsősorban annak a bizonyos megrendült bizalomnak a megerősítésére.