Jó magyar-e a finnugor magyar?

Már annyi nyelvvel rokonították anyanyelvünket, hogy ha a sok elméletet mind egy akolba akarnánk terelni, bizton a paradicsomig jutnánk vissza. Nem mondom, hogy nincsenek részben érthető lelki okai e meg-megújuló rokonkeresésnek, magányérzetében a magyar gyakran sóvárog rokonok után. A régész, történész vagy éppen nyelvész jobban is teszi, ha nem mérgelődik az álomvárépítés „interdiszciplináris” nagyvonalúságain. Mert mi értelme kardot rántani, ha a másik fél nem ismeri a vívókonvenció alapjait? Így hát Cey-Bert Róbert Gyula Lyuk a történelemtudatban című írása miatt sem ragadnék sem kardot, sem pennát, ha csak amatőr kedvtelésről lenne szó. Cey-Bert antifinnugor nemzeti üdvtana az, ami szólásra kényszerít. Ezt mint magyar nem hagyhatom szó nélkül. Ugyanis finnugrista (is) vagyok, és csöppet sem mellesleg magyarnak tartom magamat.Cey-Bert puszta jó szándéktól vezérelve rátámad világszerte elismert és művelt nemzeti tudományokra, a finnugrisztika főképp szitokszó, a nemzettudat-veszejtés szinonimája nála. Nézete szerint „az 1848–49-es szabadságharc leverése után (...) bizonyos nyelvi hasonlóságokra épített feltételezésekkel, amelyek hamarosan dogmákká váltak, bevezették a magyar köztudatba a finnugor rokonság elméletét, tudatosan keverve a nyelvrokonság és a genetikai rokonság fogalmát”. Alább így folytatja: „a finnugor nyelvrokonsági elmélet megtámadta, majd lassanként lerombolta krónikáink, legendáink, mítoszaink értékeit, történelemszemléletünket...” De vajon mi az elméleti alap, amelyről ily biztonsággal hirdeti nézeteit, és tör pálcát tudósnemzedékek felett? Úgy tűnik, az érvelés antropológiai. „A legújabb antropológiai kutatások eredményeire” hivatkozva közli, hogy nem lehetünk finnugorok, „hogy a magyarsághoz genetikailag legközelebb a közép-ázsiai török népek állnak”. Hogy bizonyos gének „jellemzőek a japánokra és a koreaiakra is, de nem találhatók meg a finneknél”. Cey-Bert szerint tehát finnugorságunkat genetikai megfontolásból kell kizárni. Csakhogy finnugorságunk nem genetikai kategória. Népek és nyelvek rokonsága két különböző dolog.Elvben a Cey-Bert említette népek közös elődeivel a magyarság genetikai és nyelvi rokonságban is állhatna, ez azonban csak a finnugor (uráli) és az altaji nyelvcsalád szintjén lenne elképzelhető. Tízezer évvel ezelőtti állapotok bizonyíthatósága és bizonyító ereje azonban tudományosan minimális, nem beszélve arról, hogy a makroaltaji nyelvcsalád leánynyelveinek egymás közti viszonya sincs egyértelműen tisztázva. Annak, hogy egy altaji nyelvet beszélő etnikum nyelvcserével jutott volna finnugor eredetű magyar anyanyelvhez, a történeti, nyelvészeti és régészeti tények ellentmondanak. Finnugor volt viszont Árpád népe részben genetikailag is, Cey-Bert antropológiai állításai e téren sem helyesek, még akkor sem, ha a legtávolabbi finnugor nyelvrokonnal, a finnekkel veti össze a magyarságot. Okfejtésére két magyarázat lehet: vagy nem világos számára a nyelvrokonság, genetikai rokonság, nyelvi, kulturális és genetikai őshaza fogalmak tartalma, vagy valamiért keveri őket. Mindkét esetben méltánytalan, hogy saját tévedéseivel az 1848 utáni finnugrisztikát vádolja, ráadásul történetietlen is, mivel másfél száz éve még nem feltétlenül tettek következetesen különbséget nyelvek és népek őstörténete között, jóllehet a honi finnugrisztikában már akkor is pontosabban, mint ahogy ma Cey-Bert.A „bizonyos nyelvi hasonlóságok” „mindössze” ennyi: a magyar nyelv alapszókincse, morfológiai rendszere és sok-sok mondattani egyezés. Azon grammatikai és fogalomszavak, illetve nyelvtani elemek, amelyek Cey-Bert írásának is túlnyomó részét teszik. Dogmák pedig a tudományban nincsenek, mert a „tudományos dogma” eo ipso nem felel meg a tudományosság kritériumainak. Jól adatolható dogma ellenben, hogy a finnugrisztika a Habsburg-adminisztráció szekerét tolta volna. A szekértolásról csak annyit, hogy csak 1872-ben, negyedszázados kemény küzdelem eredményeképp jöhetett létre az első finnugor műhely, a mai finnugor tanszék előde a pesti egyetemen, pedig a Habsburg-önkényre 1867 előtt igazán nem lehetett panasz. Bécsben pedig csak százkét évvel később, 1974-ben létesült finnugor katedra.Abban egyetértek Cey-Berttel, hogy a mai magyarok kevéssé ismerik középkori krónikairodalmunkat és a nemzeti mítoszokat, de egy kissé túldimenzionálja a finnugrisztika hatóerejét. Az átlagember sem erről, sem az állítólagos finnugor mákonyról nem sokat tud. Máshol kell keresni a nemzettudat, a krónikaismeret gyengeségeit. Például olvasás helyett az eurobamba tévécsatornák előtti ücsörgésben, hogy mást ne mondjak. Másrészt a tudomány tudomány, a mítosz pedig mítosz. Nem egyneműek, és nem versenytársai egymásnak. A nemzetnek mindkettőre szüksége van.Aztán még két adalék a „hazafiútlanságról”. Sajnovics János 1770-ben Koppenhágában napvilágot látott magyar–lapp nyelvhasonlításában elsőként közölte gyönyörű Árpád-kori emlékünket, a Halotti beszédet. Reguly Antalért, aki 1843 és 1846 között első magyar tudósként járt legközelebbi nyelvrokonainknál, idehaza az Akadémia részéről Toldy Ferenc és Széchenyi István tette a legtöbbet. Nincs értelme folytatni a vádak cáfolatát, könyveket lehetne hasonló tényekkel megtölteni. S nem „pár tucat főiskolai oktató, egyetemi kutató érdekéből”. Ha ezek a többnyire igen kvalifikált, sok nyelvet beszélő tudós tanárok zsíros falatra vágynának, már rég otthagyták volna a finnugrisztikát. Azt, mint általában a nemzeti tudományokat a mai Magyarországon, csak szerelemből érdemes művelni.Bartók és Kodály is szerelemből gyűjtött-alkotott. Belső-Ázsia ősi dallamszerkezeteihez nem a finnugorok népzenéje ellenében, hanem épp fontos finnugor láncszemeken keresztül jutottak: „Van azonban egy kis rokon nép, a mári (cseremisz): ami ennek zenéjéből eddig napfényre került, a magyar népzene egy rétegével oly meglepő és mélyenjáró hasonlatosságot mutat, hogy ősi összefüggésükben már ma is alig lehet kételkedni” – írta Kodály A magyar népzenében. Az pedig, hogy „népi táncaink... szintén a közép-ázsiai lovas kultúrák értékeit idézik”, szintén nem áll. A magyarság csodálatos néptáncaival egyértelműen az európai néptánckincs különböző történeti rétegeihez kötődik. Szeretném persze megnyugtatni Cey-Bert Róbert Gyulát, a finnugrisztika soha nem tagadta, hogy a honfoglaló magyarságnak, sőt annál sokkal-sokkal korábban az előmagyarságnak is fejlett nomád kultúrája volt. Ez tény, amelyre ugyanúgy büszkék lehetünk, mint gazdag anyanyelvünkre. Amely rokonsága szerint finnugor. Ez is tény. Hogy manapság kinek és miért olyan nagy baj ez a finnugorság, nem értem. Kisebb, keleti nyelvrokonaink helyenként máig olyan ősi, természeti társadalmakra jellemző értékeket őriztek meg, amelyek az ökológiai katasztrófa felé sodródó világban egyre inkább fölértékelődnek. Finnek és észtek két nagyon tehetséges nyelvrokon nép, akik észak értékeit s az igaz barátságot jelenthetnék számunkra. Merthogy nem csak a türkmének fogadják barátságosan a magyarokat! Sőt ha Cey-Bert Róbert Gyula nemzeti imánk második és további versszakaira kíváncsi, a legjobb, ha észt vagy finn aggastyánoknál próbálkozik, akik a húszas években jártak középiskolába.Mindenkinek joga van amatőr kutatásokra, de ezeket is üdvös lenne elfogultságok nélkül, tudományos kritériumok szerint végezni. Anyanyelvünk történetének és még sok más ténynek el nem fogadása nem jogosíthat arra, hogy a szimpátiánkon kívül állókat súlyos vádakkal illessük. Ez utóbbi az, ami a nemzeti kérdésekben amúgy is túlontúl megosztott magyarság nemzettudatára igazán veszélyes lehet.