Kísért Milosevics szelleme

A Szerb Demokratikus Ellenzék elsöprő győzelme a december 23-i választásokon azt jelzi, hogy milyen felfokozott várakozásokkal tekint a jugoszláviai közvélemény az új Djindjics-kormány munkája elé, amelytől a kampányígéreteknek megfelelően, a katasztrofális gazdasági helyzet gyors javítását és életszínvonalának érezhető emelkedését várja. Hiszen az elnökválasztási kampány részeként Milosevics az utolsó mozgósítható készleteket is kiosztotta, így tartalékok nélkül a lakosság átteleltetése is csak segélyekből oldható meg.Nos, úgy tűnik, sem a külső, sem a belső feltételek nem igazán kedveznek a gyors változásoknak, e várakozások beteljesülésének. Hiszen a belső konfliktusokkal megterhelt EU-nak nincs átfogó Balkán-koncepciója, s főként negatív érdekei fűződnek a térséghez. Azaz Brüsszel elsődlegesen abban érdekelt, hogy a jugoszláviai instabilitás – főként menekültekben és bűnözésben jelentkező – következményeit még határai előtt feltartóztassa, illetve az egyre erősebben jelentkező idegenellenesség elébe menve mielőbb megkezdhesse a jugoszláviai menekültek hazatelepítését. Ráadásul az eddig a legbőkezűbb segélyezési politikát folytató Németország Eichel pénzügyminiszter kiadáscsökkentő intézkedései nyomán jelentősen megrövidítette az ilyen célra rendelkezésre álló forrásokat.Az Egyesült Államok csak a számára létfontosságúnak tekintett térségekben folytat aktív segélyezési politikát, amelyhez nyilvánvalóan nem számítja a Balkánt. Az új Bush-kormányzat ebben a kérdésben biztosan elődje nyomdokain halad, azaz Jugoszlávia újjáépítését az EU feladatának tekinti. Ebben az amerikai megközelítésben komoly szerepet játszik, hogy amíg Washington a légiháborúban kipróbálhatta a XXI. század technológiáit, addig a haditechnikai fejlesztésekre amúgy is nevetségesen keveset költő EU a meglévő szűkös forrásait költse segélyezésre. Így továbbra is megmaradjon a két hatalmi tömb közötti technológiai rés, azaz Európa kiszolgáltatottsága.Az EU által a Djindjics-csapat választási esélyeinek növelése jegyében megrendezett zágrábi csúcson felajánlott segély törede a jugoszláv gazdaság szanálásához rövid távon szükségesnek tartott, mintegy 25-30 milliárd eurós tőkeigénynek. Szakértői becslések szerint ekkora tőkeinjekció tenné lehetővé a teljesen leromott és elpusztított infrastruktúra helyreállításának megkezdését, és az elmúlt tíz évben elmaradt befektetések részleges pótlását. Persze kérdéses, hogy a szerb gazdaság jelen állapotában mennyi külföldi segélyt lenne képes hasznosan beépíteni önmagába, s az országba érkező támogatások mekkora része vándorol ma is maffiaszerű struktúrák bankszámláira. A kis híján hétéves embargó következtében a üzemek elveszítették kereskedelmi partnereiket, s ezért már a légicsapások előtt is kapacitásuk alig egyharmados kihasználtságával működtek. Csak a tervezett újjáépítés egy problémáját említsük: a létbizonytalanság miatt, aki tudta, az már elhagyta Jugoszláviát, ezért az ország óriási szakemberhiánnyal küzd. Ráadásul az EU azáltal, hogy mindenféle előfeltétel nélkül, pusztán az új államfő személye miatt hozzájárult a Jugoszlávia elleni szankciók feloldásához, azt a leghatékonyabb politikai eszközt adta ki az kezéből, amivel hosszú távon befolyásolhatta volna a belgrádi eseményeket. Nem zárható ki, hogy Jugoszlávia a román „modellhez” hasonlóan fejlődik. A nyílt államcsőd elkerüléséhez, az ország további szétesésének megakadályozásához, az állam alapjáraton történő működtetéséhez az EU és a nemzetközi pénzügyi szervezetek valószínűleg ezután is megadják a minimális támogatást. Ugyanakkor okulva a kilencvenes évek hitelezési gyakorlatának csődjéből, a nagyobb kölcsönöket előre láthatóan konkrét gazdasági tervekhez és azok kemény végrehajtásához fogják kötni. Kérdéses, hogy az új kormány meri-e vállalni a megszorításokat és az ezzel együtt járó népszerűségvesztést? Az első csalódásokat követően a most még meglevő pozitív várakozás könnyen átcsaphat a Milosevics-korszak iránti nosztalgiává, ami előkészítheti a talajt a gazdasági és pénzügyi befolyását eddig gyakorlatilag sikeresen átmentett Szerb Szocialista Pártnak a hatalomba való visszatéréséhez.A segélyeken túlmenően csak a konkrét haszonnal kecsegtető elképzelésekre – például a Duna újra hajózhatóvá tételére – fognak Brüsszelben költeni. Az ország rekonstrukciójához nélkülözhetetlen tőke előteremtésében aligha lehet a multinacionális cégek befektetéseire számítani, hiszen a politikai instabilitás, s a havi átlagban 100 német márka jövedelemből élő jugoszláv polgárok minimális vásárlóereje aligha ösztönzi őket komolyabb befektetésre. Másrészt e csekély fogyasztás minden további nélkül kielégíthető a szomszédos országokban létrehozott kapacitásaikból.Félő, hogy miként a Romániában, a délvidéki magyarságra is csak az ország arculatának javításáért van szüksége ideig-óráig Belgrádnak. De még a kisebbségek politikai és kulturális lehetőségeinek radikális bővítése esetén is – amelynek egyébként nem látszanak nyomai – kérdéses, hogy pusztán a jogok deklarálása mire elegendő egy végletes szegénységben tengődő országban. A kisebbségi jogkiterjesztés kérdését elsődlegesen stabilitási szempontok szűrőjén keresztül figyelő Brüsszel, vagy Washington főként a még megmaradt nemzetiségeket fogja türelemre és megfontoltságra inteni. E szemléletet jól jellemzi a délkelet-európai stabilitási paktum egyik vezető munkatársának megjegyzése: mivel a délvidéki magyarság csak jogi eszközökkel küzd helyzetének javításáért, ezért ők az EU számára nem jelentenek problémát...Nem véletlen az sem, hogy egyelőre egyetlen számottevő hatalom sem hajlandó a jugoszláv állam kereteiből már gyakorlatilag kilépett Koszovó és a kiválás felé haladó Montenegró önállóságát elismerni. Többek között attól tartanak, hogy eme instabil alakulatok politikai elitje összefonódhat a szervezett bűnözéssel, és azt állami támogatásban részesítheti. Több jel is utal arra, hogy ezen hídverés már megtörtént, hiszen egyes – igaz belgrádi – információk szerint podgoricai vezetők részesednek a főként Olaszország felé irányuló csempészetből. Mint e rövidke problémakatalógusból is látható, illúzió a gyors változásokban bízni, hiszen az új jugoszláv kormány előtt szinte megoldhatatlan feladatok tornyosulnak. Ezért még egyáltalán nem dőlt el, a Djindjics-kabinetnek lesz-e elég ereje és ideje egy vesztett háború után az elmaradt rendszerváltás miatt elvesztegetett tíz esztendő lemaradásait egy kormányzati cikluson belül behoznia.