Közös leltárhiányunk

Domokos Mátyás kitűnő tanulmánya figyelmeztetett bennünket arra a rendszerváltozás hajnalán, hogy a diktatúrának nem csupán az volt a vesztesége, hogy bizonyos művek nem jelentek meg, hanem hogy meg sem születtek megszületésre érdemes alkotások. Mennyire más ez a megközelítés, mint az a cinizmus, amely az üres íróasztalfiókokkal próbálja igazolni a mára kedvelt tételt: nem is volt olyan rossz az a bizonyos szocialista irodalompolitika.A hetvenöt éves Doby Jánosnak tavaly megjelent egy kötete Szikrányi öröklét címmel. Négy ciklusba gyűjtött válogatott versek az 1948-ban megjelent első könyv után, amelyet Jékely Zoltán méltatott. Aztán hosszú-hosszú csend. A fiatal Doby Jánosnak ugyanis eszébe nem jutott a fordulat után beállni a sorba, sőt befogni pörös száját. Mégsem választja 1956-ban az emigrációt, csak ’65-ben hagyja el hazáját egzisztenciális gondoktól gyötörve. Mivel pompás elme, világszabadalmat szerez a nagyszilárdságú anyagok zaj- és dinamikus hatástól mentes bontási technológiájára. Nem sokáig bírja hazájától távol, úgy véli, találmányával itthon is segíthet. Segít is, de ettől nem kerül ki a megbízhatatlan ember kategóriából, amelybe egykor a „kulák” származás taszította.És nagy nehezen elérkezik a rendszerváltozás. Doby János is úgy véli, mint nemzedékéből sokan, hogy a dolgok helyükre kerülnek, a jók, a hűségesek elnyerik büntetésüket, a rosszak bocsánatot kérnek, s miután elnyerik a bocsánatot, igyekeznek munkájukkal kiérdemelni az elismerést. Persze nem ez történik. Megint csak azok lesznek felszínen, akik mindig is ügyesen helyezkedtek. A bocsánatkérés elmarad, és azoknak kell szégyenkezniük, akik szinte belerokkantak az elmúlt évtizedekbe.Hogy honnan tudjuk mindezt? Doby János verseskönyve pontos – történelmi és személyes – krónikája az utóbbi ötven esztendőnek. Ő ugyanis megmaradt költőnek, írt az íróasztalfióknak, olykor talán csak azért, hogy pontosan rögzítsen egy-egy élményt, látványt, érzést. S miközben a megjelenés esélye nélkül gyűjtötte a verseket, pontosan tudta, hogy mitől jó egy költemény. Egyre csiszolta, egyszerűsítette a formát, hogy semmi sallang ne zavarja az olvasót. Doby Jánosnak a vers az, ami „pisztrángnak a csurgó meredek, akrobatának az ütemre lengő trapéz, s kötéltáncosnak a kifeszített kötél”. Az élet legnagyobb mutatványa.Nem tudjuk, mivé lehetett volna Doby lírája, ha nem kerül ’48 után partvonalon kívülre. Csak annyit látunk biztosan, hogy egy kikezdhetetlenül tisztességes élet dokumentumát kapjuk kései kötetében a kezünkbe. Nem lehet megindultság nélkül olvasni e verseket.(Doby János: Szikrányi öröklét. Pannónia Könyvek, Budapest, 2000. Ármegjelölés nélkül)