Mucsa City

Ahogy egyszer mondtam: nem mondtam mindent, amit mondtam. Esztetet Józsi bá’ mondta, néhai kosárlabdaedzőm, az egyszeres válogatott. Amikor majdnem bejutottunk az NB I-be, H. Mici, a szegedi hírlapíró megkérdezte tőle: Maga fatalista, Józsi bá’? Azt mondod, gyűjtök-e bélyeget?! Nem én!, felelte. A legjobb taktikai utasítása az volt: Ha nem tudod utánozni a fickót, másold le, amit csinál!Főleg ez utóbbi jutott eszembe, amikor a The New York Times elektronikus archívumában kutakodtam, és ráakadtam a nagy amerikai mesemondó, Kurt Vonnegut jr. cikkére, amely Iowa Cityről szól. (Az internetet, az e-mailt, az e-bookokat, egyáltalán a számítógépet imádják a fák.)A kemény fickókkal szemben, nem az élet az egyetlen iskolája a regényíróknak című dolgozatban Vonnegut bevallja, hogy a padlón volt, amikor Paul Engle (maga is költő) Iowa Citybe hívta a szépírás mesterségét tanítani. Egy huncut cent nem cincogott a zsebében, hat könyve a tönk szélére juttatta, na meg egy rakás éhes gyerek dörgölődzött a szívéhez. Ez 1965–66-ban volt. Paul Engle nemcsak őt, de George Starbuckot, John Berrymant, Marvin Bellt, James Tate-et, Donald Justice-t és Robert Lowellt is így juttatta pénzhez, hogy csak néhányat említsünk a creative writngot tanító betűszaporítók közül. Ja: ki ne felejtsük Tennessee Williamst meg Flannery O’Connort, az ősidőkből. Vonnegut itt írta meg Az ötös számú vágóhidat, és nem „pillanatnyilag igen jó körülmények között, Cape Codon”, miként művének kacskaringós alcímében állította. Iowa City akkor az egyike volt annak a két helynek Amerikában, ahol diplomát adtak novellákért, verseskötetekért és regényekért. Három év alatt papírja lehet(ett) valakinek arról, hogy ő író.Tényleg meg lehet valakit tanítani írni?, kérdezték akkor Vonnegutot, s később bizony engem is. Vonnegut azt felelte: Messze megelőzve a szépírói kurzusokat, az első szépírástanárok a kiadók voltak.Ma már száznál is több ilyen kurzus van Amerikában, és két szemesztert én is tanítottam Szegeden, amelyből összeállt egy könyvrevaló. Azért vigyázzunk, mit játszunk el mások előtt. Ahogy Vonnegut mondja: mindnyájan azok vagyunk, aminek tettetjük magunkat. Ezért alaposan gondoljuk meg, mit színlelünk.Ennek a nagyehető, marhahúszabáló, aranyosan nagyszájú Paul Engle-nek akkoriban lett felesége egy kínai menekült, bizonyos Hualing Nyie, aki gyönyörű kínai prózát ír. Ő mondta: Ha már nem utazhatjuk be a világot, hívjuk meg ide a világ íróit! Paul csak nevetett ezen, de jobb kijáró volt, mint költő. S főleg jobban szerette az írókat. A John Deere & Company Mezőgazdasági Gépgyár, az American Republic Biztosítótársaság, Pioneer Hybrids, az ADM Corn Sweetener élelmiszer-ipari nagycégek, az Amana Refrigeration, majd évekkel később internetszolgáltatóm, az AT & T, a Coca-Cola, a Reader’s Digest egyik alapítványa fantáziát láttak benne, hogy a világ írói megismerjék nemcsak a Közép-Nyugatot, de majdnem egész Amerikát. Így megy ez, miként Vonnegut több mint százszor leírta a Vágóhídban. Kezdetben két félévre szólt az ösztöndíj, amely ma is több az amerikai átlagfizetésnél. Iowa City (vagy miként magyarul hívnák, Mucsa) egy háromezer lakosú kisváros a nagy amerikai préri kellős közepén, amely a vagy harmincezer egyetemistából él. Az Iowa Cityben szerzett diplomákkal semmi mást nem lehet kezdeni, mint beülni apuka gyárába. Mégis, ez az a tipikusan amerikai kisváros, melyet a világ írói közül a legtöbben láttak talán. Majd harmincöt év alatt ezer író, több mint száz országból.Azért ez nem semmi. Találhatnánk egy magyarországi mását. (Iowa ugyanolyan „Szívország” [Heartland] Amerikában, mint Magyarország Európában.) Még Havel is majdnem meglátta egyszer: már zsebében volt a repülőjegy Cedar Rapidsba (Iowa Citynek még repülőtere sincs, ilyen városkákban bővelkedünk), amikor fölkérték, hogy egy időre vonuljon az elmélyülést jobban szolgáló, zártabb levegőjű, jellemegyenesítő intézménybe.Amit az Iowai Nemzetközi Írói Program a legkevésbé ért el, az, hogy ott remekművek szülessenek, de az írók annál inkább megismerték egymást, egymás írásait és az amerikai irodalmat is. József Attilának is jelent meg egy válogatott verseskötete, hogy mást ne mondjak.Az írók nehéz népség. Mindegyik azt hiszi, hogy a világ, amelybe született, nem más, mint egy nagy összeesküvés az ő tehetsége ellen. Ilyenekkel nehéz bánni. Ahogy Józsi bá’ mondaná:Lehetetlen a társalgás, mindenki annyit beszél.A találkozók, konferenciák többnyire csapdák. Az ember megpróbál kompromisszumot kötni, erre a másik feljogosítva érzi magát arra, hogy meggyőzze őt. Viszont egy bentlakásos szimpóziumféle a legjobb hely, ha az ember nem akar csinálni semmit. Soha nagy gondolat nem született még ilyen helyen. A döntések úgyis a találkozmány előtt és után születnek. Minden író hiú, önző és lusta. Mégis olyan hosszú és kimerítő vállalkozásokba fognak, mint a regényírás. Ez elgondolkodtató.Amikor írók gyűlnek össze, mindegyik színésszé válik akaratlan is, mert előtérbe akarja állítani önmagát, hangsúlyozni önazonosságát. Egy mondatnál többet (Nagyon jó volt a legutóbbi könyved!) úgyse hallanak meg. Ma már inkább azt mondják: Az utolsó könyved tetszett. Egy írói konferencia olyan gyülekezet, ahol egyedül semmihez se tudsz kezdeni, de együtt határozatot lehet hozni, hogy semmi sem tehető. Nagy agyak egybegyűjtése nem eredményez mást, mint vízfejet. Az írói együttlétek ahhoz a lóhoz hasonlítnak, amelynek négy hátsó lába van. A résztvevőknek úgy kell a büszkeség és az egoizmus, mint árvíz ellen a homokzsák és a gerenda. Egyik költő vagy regényíró se akarja, hogy ő legyen az egyedüli a szakmájában, aki valamit is ér, de mindegyik meg van győződve róla: ő az. Ezért szeretik jobban a holt írók társaságát: azok legalább nem hízelegnek a szemükbe, és nem ócsárolják őket a hátuk mögött. Nem törnek be az ember magánéletébe: szép rendesen elvannak a polcon, amíg le nem veszi őket az ember.Az írás magányos foglalkozás. Miként Faulkner mondta: nem kell több szerszám hozzá, mint papír, toll, dohány, étel és egy kis whisky. Csakhogy íráskor és verekedéskor nem szabad inni. Azt hideg fejjel kell csinálni, Hemingway szerint. Ha a magányosságot átmenetileg enyhíthetik az írói társaságok buzgó szervezői, az írás minőségét csak rontják vele. Van, aki az órakészítéshez hasonlította az írást. De számomra az író olyasvalaki, aki kimegy a piactérre, kiteríti a szőnyegét, és azt mondja: El akarok mondani nektek egy történetet. És kiteszi a kalapját.Tudom, hogy mindez ellentmondásos. Tudom, hogy az írók valójában kicsit a kurvák fölött, kicsit a bohócok alatt vannak, közvetlenül az idomított fókák előtt. Na és a nőírók? Virginia Woolf több örömet okozott az ágyban a férfiak számára, mint bármely más nő. Ennyit erről. Sőt: így megy ez. A férfiak szeretnek ágyban olvasni.Azért 1988-ban mégiscsak elmentem Iowa Citybe, és megismerkedtem olyan emberekkel, mint Andres Sorel, spanyol író, aki fél év alatt egy szót se szólt angolul, Niyivel, a nigériai költővel, aki mindenkit megénekeltetett, Slómóval, az izraeli íróval, akinek egy novelláját le is fordítottam, Grzegorzzsal, aki nem győzte meggyónni bűneit, Robertóval, akinek Isten is kevés volt és épp egy jó kis Sao Pauló-i gödörben volt, Szlavenkával, aki utána akart ugrani Robertónak, Waqasszal, aki pakisztáni öntudattal szerette volna megszerezni az iszlám számára a békesség eme szigetét. És még vagy harminc országból való íróemberrel. (Nővel és férfival.) Rengeteg amerikaival. Olyanokkal is, mint Mary, aki kicsit az anyám volt, és Peter, a férje, aki olyan volt, mint a bátyám (most Elvis Presleyről tart kurzust hatalmas sikerrel). Az igaz, hogy írni csak angolul írtam. A színmű csak nem akart előbújni a fiókból. Rengeteg időt töltöttem azzal, hogy kibúvókat kerestem a Bibliában. Mindhiába. Rájöttem, amire Vonnegut. Hogy mindenki építeni akar, de senki se akar karbantartó munkás lenni. Hogy Amerikában (és máshol) csak két politikai párt van: a győzteseké és a veszteseké. És hogy azért, mert néhányan tudunk írni-olvasni, na meg még egy kis matekot is hozzá, még nem ok arra, hogy mi uraljuk a világmindenséget.Amerikában a külügyminisztérium, a USIA (az Egyesült Államok Információs Szolgálata) és az Iowai Egyetem harcoltak azért, hogy megszerezzék az Iowai Nemzetközi Írói Program irányítását, Paul Engle halála után. Aki pedig ott járt, az mind családtag. Kéne, nagyon kéne nekünk is egy ilyen. Ha van országképírás (és van), akkor az lenne az egyik dolga, hogy megtervezze és megszervezze ezt. Mert van fordított honvágy is, amikor az ember viszszavágyik egy helyre, ahol huzamosabb időt töltött a hazáján kívül. Mondjuk Mucsa City. Ahol barátok és ellenfelek vegyesen voltak, de ma már mindegy. Én például regényt fogok írni erről. A kritikusaim majd fanyalognak megint. Miért ír ez mindig ilyen népszerű regényeket. Miért, van más regény, mint népszerű? Kemény írás szüli a könnyen érthető szöveget. Hogy is mondta Józsi bá’, amikor életében egyszer elvitték az operába?A zene is szép volt.