Szakíts, ha bírsz...

Európa nyugati felén a születőfélben lévő világfalu egyes közösségeiben egyre erősebb a vágy az elszakadásra.Nápolyból, a délolasz metropolisból érkeztem az északi Bergamo melletti Pontidába. Még fülemben zsongott a nápolyiak megannyi panasza. Morognak ők is, miként az északolaszok. Évek óta. Az idősödő hölgy szinte harciasan mondta a mikrofonba:– Mi, déliek, igenis megfogjuk a munka végét! Ez annyira igaz, hogy szerintem Észak-Olaszország nekünk köszönheti a jólétét! Sok délolasz ment dolgozni északra, és mi lendítettük fel az ottani ipart. Ők viszont csak kihasználtak bennünket.Délen, pontosabban Dél-Olaszországban sokan dolgoznak sokat. Nagyon sok délolasz munkája van abban, hogy Észak most olyan gazdag. A nápolyi polgármester mondja huncut mosollyal a szemében, hogy az egész ország gazdagsága és jóléte nagyrészt a délolaszok intelligenciájának és kreativitásának köszönhető. Így hát – teszi hozzá – gazdasági értelemben mindenfajta elszakadási törekvés rövidlátó. Ha Észak egy darabkája leszakadna, az a kis „államocska” a mai Európában senkinek semmit nem számítana.Pedig északon, Pontidában történelmi nap volt: ott hirdették meg az északolasz tartományok egy részének elszakadását az egységes Itáliától. Miközben fürge dalban ostorozták a gazdagokat és a szorgos északolaszokat állítólag kiszipolyozó Rómát, a „független északolasz kormány” eskütételre készült. A nagy eseményre nyolcvanezernyien jöttek el, mert – mint mondták – elegük van Itáliából.Zászlók erdeje és rikácsoló énekhang közepette mennydörögte rekedtes hangján Umberto Bossi, az Északi Liga vezetője (s ha a tavaszi választásokon a jobboldal győz, akkor miniszterelnök-helyettes), hogy két külön intézményrendszerre van szükség, és ehhez két kormány, két nemzetgazdaság, vagyis hát két ország kell!Padánia: kitalált név. A Pó folyó mentén fekvő tartományokat sorolják ide, például Venetót, Lombardiát, Piemontét, de még a távolabbi Liguriát is. Öszszesen nyolcat a húsz olasz tartományból. Huszonhatmilliónyian élnek itt, több tízezernyi a közép- és kisvállalkozások száma, s akad olyan megye is, amely egymaga csaknem annyit exportál, mint Görögország. A munkanélküliség a tizenegy százalékos olasz átlag felét sem éri el, az egy főre jutó nemzeti jövedelem pedig évente 26 ezer dollár – amely egyharmaddal több, mint a déli országrészben. Egyszóval a vidék Európa egyik legfejlettebb és leggazdagabb régiója. S az olasz adóbevételek több mint 50 százalékának a befizetője. Ez az elégedetlenség oka is. Ezen változtatni kell, mondják az északiak dühösebbjei, és hozzáteszik: elég volt, a római kormányzat a szorgos északiak adójából tartja el a henye délieket, miközben az északiak alig kapnak vissza valamit. Az újraelosztás ellenőrizetlen és ellenőrizhetetlen. Ezért az északiak szűkebb pátriájuk nagyobb önállóságára voksolnak. Akár szakítanának is, ha bírnának...Egy megosztott ország az egységesülő Európában. Igaz, az olaszok 56 százaléka el lenne keseredve, ha Észak búcsút mondana Délnek. Huszonegy százalékuk viszont megkönnyebbülne. S ez a huszonegy százalék egyre aktívabb és agresszívabb. Ők azok, akik ott, Pontidában kimondták elszakadásukat Rómától. 1996 őszét írták akkor.Olaszország persze nem szakad ketté, de az alig több mint száz esztendeje egységes olasz állam föderalizálódik. Arra készül, hogy szövetségi állammá alakuljon. Az olasz parlamentben hónapok óta tart annak a törvénynek az előkészítése, amelynek nyomán népszavazást rendeznének a kérdésről.Központosított állam vagy föderalizmus, netán elszakadás?Ez bizony nem „csak” az olaszok gondja. A nemzetállamok manapság szinte mindenütt válsággal küszködnek Európában. Pontosabban Európa nyugati fertályán. Míg ugyanis Kelet-Közép-Európában a berlini fal leomlásával addig erőszakkal egyben tartott államalakulatok hullottak szét – például a volt Szovjetunió, Jugoszlávia vagy Csehszlovákia –, addig a kontinens nyugati felén az egységesülő, a maastrichti Európa erősítette, erősíti fel a nemzeti érzéseket. A regionalizálódás jelszavával követelnek maguknak nagyobb önállóságot és vele hatalmat például a baszkok Spanyolországban, a skótok Nagy-Britanniában vagy a korzikaiak Franciaországban.Skóciában 1999 tavaszán – 371 év után! – meg is nyílhatott a skót parlament, Tony Blair kormánya ugyanis autonómiát adott a skótoknak. Franciaországban Lionel Jospin kormányfő tavaly nyáron terjesztette elő tervezetét Korzika különleges státusáról, autonómiájáról. A tervezetet most tárgyalja a párizsi parlament; s meglehet, a nyomában több más francia régió, például Bretagne, Elzász vagy Okcitánia ugyancsak autonómiát kér majd magának.Korzika – ország az országban. A Franciaország déli partjaitól viszonylag távol fekvő, az olasz Szardíniához közeli szép szigeten vasárnapi a nyugalom és a moccanatlanság, amikor megérkezünk. Korzika déli részén járunk, Sartene környékén. Apró falvak bújnak meg a völgyekben, vagy kapaszkodnak a morc meredélyekre. Korzika a hegyek szigete. Nehéz errefelé az élet, már csak a természeti adottságok okán is. Az emberek kedvesek ugyan, de zárkózottak, szeretnek elbújni az idegen tekintetek elől. Zárt világ ez. A vidéket klánok uralják, s olyan errefelé az élet, mint Szicíliában vagy éppen a közeli Szardínia szigetén: lassú. Az estéket kocsmai kártyázással múlatják az emberek. Betérünk az egyik ivóba. Dünnyögő-morgó férfiak kártyáznak az egyik kör alakú asztalnál. Biztosan az ilyenekre mondják, hogy „igazi” korzikaiak.Egyikük öblös hangú dagi, a másik nyápicka és cérnahangú, harmadikuk, mint később kiderül, örökké morgó elégedetlen és börtönviselt loboncos. A franciák dugták börtönbe, mert – ahogy mondja – Korzika függetlenségéért küzdött. Kártyázgatás közben persze Korzikáról diskurálunk. Korzika „másságáról” – azaz arról, hogy a korzikaiak különböznek a többi franciától –, no és a szép sziget jövőjéről.Az öblös hangú dagi viszi a szót.– Nekünk nem ugyanolyan a mentalitásunk, mint a franciáknak, másak az erkölcseink, a szokásaink. Meg az a baj, hogy a franciák rossz szemmel néznek bennünket. Miért? A csoda tudja. Úgy viselkednek itt, mint a gyarmatosítók, mint annak idején Algériában.Az örökké morgó loboncos az orrát húzkodja.– Az a baj, hogy ezek a franciák beköltöztek hozzánk, ide küldték az embereiket, még a hadseregben is franciák vannak, nem ám korzikaiak. Bevették magukat ide, aztán mindent elfoglaltak. A korzikaiaknak nem jut semmi. Ők vannak ott mindenütt: rendelkeznek, intézkednek, még szavazni sem velünk, nem a mi érdekünkben szavaznak. Ezért aztán nincsen semmink: nincsenek útjaink, nincs elég orvos a kórházakban. Majd meglátjuk, mi lesz. Ha kell, fegyverhez is nyúlunk! Nincs már bennünk bizalom irántuk.Először fordult elő azonban, hogy francia kormányfő Korzika autonómiájáról szóló törvényt terjesztett elő. Lionel Jospin tavaly nyáron rukkolt elő a tervezettel, amelyet – ha elfogadják – Ajaccióban a korzikai parlament emel majd törvényerőre. S minden eddigi véres küzdelem és merényletsorozat ellenére úgy látszik: maguk a korzikaiak is elégedettek lennének ezzel a megoldással.Bastiában bóklászunk. Alkonyodik a tengerparti sétányon. Nagy a nyüzsgés, és az emberek könnyen szóba elegyednek az idegennel. A leendő autonómiáról mindenkinek megvan a véleménye. A függetlenséget, az elszakadást szinte mindenki elutasítja. Egy kalapos bácsikából ömlik a szó:– Nagyon is természetes, hogy Korzikának több lehetőséget kell kapnia, és meg kell könnyíteni az életét gazdasági téren. Fejlődnie kell ennek a szigetnek, fel kell virágoztatni. Nekünk szintén jogunk van a jobb életre, erre igent mondok én is. De ha valaki függetlenséget emleget, akkor a korzikaiak nagy többsége – szerintem a 95 százaléka – azt mondja, hogy nem kér belőle, nem akar elszakadást. Én francia vagyok. Küzdöttem, harcoltam ezért a Franciaországért. A háború idején engem is mozgósítottak, csatlakoztam a francia ellenálláshoz, s az a tisztesség ért, hogy puskával a kezemben űzhettem el a német és az olasz megszállókat. Hát persze, hogy francia vagyok, és az is akarok maradni! Büszke vagyok rá.Szakállas pipázó figura érkezik. Pirospozsgás az arca, és vidáman beleszól a vitába:– Hát mit is mondjak, van igaza annak is, aki csak autonómiát akar, és annak is, aki a függetlenséget akarja. Nem is tudom, az én szívem hova húzzon. Szerintem nem jól van úgy, ahogy most van. Nem jó ez így!Csaknem két és fél száz éve már annak, hogy így gondolják, így érzik ezt a felhőkbe nyújtózó hegyek szigetén. Korzikát vagy ahogyan itt nevezik, a „szépség szigetét” ugyanis akkor, egészen pontosan 1768-ban vásárolta meg Franciaország az olasz Genovától. A 8500 négyzet-kilométeres, háromszázezer lelket számláló szigetet azóta Párizsból irányítják. Rövid pórázon tartva. Párizsból küldött prefektus ellenőrzi például Korzika 51 tagú nemzetgyűlését és héttagú végrehajtó tanácsát. A fő állami hivatalokban szintén Párizsból küldött káderek ülnek. A nagy francia forradalomnak nevezett felfordulás jakobinus hagyományainak megfelelően ugyanis a francia állam erősen központosító, asszimiláló és nemegyszer elnyomó volt. Mindmostanáig nem adott lehetőséget a helyi sajátosságok kibontakoztatására, ápolására. Korzikán sem.Alain Touraine szociológus Párizsban a francia társadalom változásait kutatja évek óta. Elégedetlenül csóválja a fejét, amikor Korzikáról beszélgetünk.– A francia állam Korzikán nagyon erőteljesen jelen van. Sokkal jobban és látványosabban, mint másutt. Miben nyilvánul ez meg? Mondják, hogy az állam sok pénzt ad Korzikának, sokat költ rá. Csakhogy annak a pénznek a legnagyobb része, amelyet a francia kormány Korzikán elkölt, nem másra megy el, mint magára a francia kormányra! Arra, hogy sokkal több ott a csendőr, sokkal több a katona, és különös módon a Korzikára költöző állami hivatalnokoknak prémiumokat és más ösztönzőket adnak, mintha gyarmatokra küldenék őket... A tetejében mindez felfújja, felnagyítja az államot, s a jutalmazásoknak ez a rendszere a korrupció világát hozza létre. A francia állam egyszerűen megakadályozta, hogy Korzikán autonóm társadalom alakuljon ki.A szigeten látszólag nyugalom és békesség honol. Meglehet, hogy ez csak a felszín. Hiszen a házakra mázolt feliratok független Korzikáról, gyarmatosító franciákról, az FLNC-ről, azaz a Korzikai Nemzeti Felszabadítási Frontról adnak hírt. Ez negyedszázada van így. 1975-ben kezdődött ugyanis a mozgalom. Egy évre rá létrejött az FLNC. Ezt a francia kormány 1983-ban betiltotta, azóta illegalitásban működik. És megszámlálhatatlanul sok kis fegyveres csoportra szakadt szét. Az elmúlt tíz esztendőben négyezer merénylet rázta meg a szép szigetet. Ezek többnyire a függetlenségért küzdő csoportocskák számlájára írhatók. Szó, ami szó, a franciáknak elegük van ebből, s talán ezért készek megadni az autonómiát. S közben Korzikán is felnőtt egy új nemzedék, amely már nem akarja látni, megélni mindazt, ami a szülei nemzedékének jutott osztályrészül. Úgy tűnik, most végre megvan a politikai akarat, hogy hosszú távra szóló, talán végleges és jó megoldás szülessék Korzika ügyében.A pálmafák rejtette ajacciói parlamentben Jean-Claude Guazzelli, a korzikai regionális tanács alelnöke megfontoltan és meggyőzően beszél:– Korzikának nem függetlenségre, hanem autonómiára van szüksége. Ha autonóm vagyok, ez azt jelenti, hogy több a felelősségem, van lehetőségem a választásra, én dönthetek abban, hogyan segítsem elő szülőföldem kulturális, gazdasági és társadalmi fejlődését. Ez azonban korántsem azt jelenti, hogy szuverenitásra, önállóságra teszek szert, hogy szülőföldem netán függetlenné válik. Ez azt jelenti, hogy a Francia Köztársaságon belül – amelyhez tartozom, s továbbra is tartozni akarok – adják meg nekem a lehetőséget és az eszközöket ahhoz, hogy a nemzeti sajátosságaimnak megfelelően élhessek.Ajaccióban – amely Korzika fővárosa, és ahol minden a sziget híres-neves szülöttére, Napóleonra emlékeztet – a helyi parlament már elfogadta Jospin kormányfő autonómiatervezetét. Ez 2004-től adná meg a részleges önállóságot a szigetnek. Ennek értelmében bizonyos kérdésekben – így például az infrastruktúra, a közlekedés fejlesztésében vagy oktatási és környezetvédelmi ügyekben – a korzikaiak maguk dönthetnek, és a francia parlament törvényeit a saját viszonyaiknak megfelelően alakíthatják át. Mindez együtt járna a francia alkotmány módosításával is...Csakhogy: hol húzódik a határ a korszerű decentralizáció és a nemzetállam szétverése között? Vége az egységes francia nemzetállamnak? Sok francia fogalmazza meg manapság e kérdéseket, különösen ha azt látja, hogy Franciaország többi vidéke – Bretagne, a Baszkföld, Elzász – szintén autonómiát akar. Jean-Pierre Chevenement belügyminiszter tavaly nyáron le is mondott emiatt. „Nem kívánok az egységes Franciaország szétveréséhez, a francia nemzetállam szétrobbantásához asszisztálni. Republikánus vagyok, és az is maradok” – mondta.Jean Daniel író a Le Nouvel Observateur című hetilap főszerkesztője, a francia szellemi élet egyik rendkívül tekintélyes alakja, nagy öregje, akinek véleményére odafigyelnek a hatszögű országban. Ő nem félti Franciaországot a regionalizálódástól.– Nem a Francia Köztársaságnak, hanem annak a hagyománynak van vége, miszerint a Francia Köztársaság egy és oszthatatlan. Ha megvizsgáljuk Franciaország történelmét, láthatjuk, hogy ezt az országot különböző, egymástól nagyon eltérő régiókból gyúrták össze. A bretonok és a baszkok például nagyon különböző mentalitású, kultúrájú, szokású emberek, az elzásziak és a picardiaiak úgyszintén nem találnak egymásban sok közös vonást. S a francia királyok, aztán Napóleon, majd De Gaulle a lehető legnagyobb mértékben központosították ezt a heterogén államot. Egyedül Párizsnak volt hatalma, minden itt összpontosult. Itt vannak a nagykövetségek, a minisztériumok, az iskolák és a különböző intézmények igazgatóságai, és itt születik minden döntés. Ám a különböző régiókban lassanként kialakultak a nagyvárosok, a térségek székvárosai: Lyon, Marseille, Toulouse, Lille és Strasbourg. Ezek ma már regionális fővárosok, s a jelentőségük még nagyobb, mivel közvetlenül állnak kapcsolatban Európával. Kapcsolatrendszerüket nem Párizson keresztül építették ki és tartják fenn. Ha például Lille-nek valamilyen regionális kérdésben kell döntenie, akkor kelet felé fordul. Strasbourg nem Párizsra figyel, hanem inkább Elzászra, Németországra. A dél-franciaországi Perpignanban élők vagy a toulouse-iak Spanyolországgal állnak kapcsolatban, az ottaniakkal kereskednek inkább. Egyszóval egyre erőteljesebb a decentralizáció, s ezt az európai intézményrendszer csak tovább erősíti.E magyarázatot mintegy folytatja Jean-Claude Guazzelli Ajaccióban:– Manapság két elkerülhetetlen folyamatnak lehetünk tanúi. Az egyik a globalizálódás. Nem menekülhetünk el előle. A