Távol az uniótól

Nyugodtan biciklizik a frissen meszelt kerékpárúton két győri munkás. A közeli gyárak egyikébe igyekeznek a délutáni műszakra. Idáig általában rá kellett számolniuk az útra jó néhány percet, hiszen a gyárak és a város egy része közötti vasútvonalak gyakran várakozásra kényszerítették őket. Most ez megszűnt. A forgalmas győr-gyárvárosi vasúti átjáróban végleg zárva maradnak a sorompók, hiszen az ünnepek előtt elkészült a régen várt aluljáró. Nem kell többé a vonatok áthaladására várni, sorompók között, síneken bújócskázni, ha nem akarnak elkésni. A PHARE-program részeként több millió forintot pályázott meg sikeresen a város, hogy megoldja egyik évtizedes problémáját, egyúttal még egy helyen bekapcsolódjék a nyugati határon át Ausztriából kelet felé épülő kerékpárútrendszerbe. A néhány hónap alatt elkészült építményt karácsonyi ajándékként adta át a város egyik vezetője.– Sebaj, a fejeseknek ez a dolguk, az aluljáró azonban már a miénk – gondolták a nagy felhajtás láttán a környékbeliek. Igaz – tették hozzá néhányan –, ezt már tanácselnökként is megtehette volna a polgármester úr, no de jobb későn, mint soha!Valahol itt tarthatott a gondolkodásban az ünnepélyes átadás után először errefelé kerekező két ember, amikor a lejárathoz érve hirtelen idegesen rándultak meg az eddig nyugodt arcok. A kerékpárosokat ugyanis korlát állítja meg figyelmeztetőn. Utána meg lépcső jön, mindenféle lehajtó vagy rámpa nélkül. Miközben a két munkás meglepetten csóválja a fejét, kismama közeledik babakocsival, hátrább pedig egy idősebb úr segédmotoros kerékpáron. Pillanatokon belül már négyen vakarják a fejüket. – Normálisak ezek?! – fakad ki feleszmélve az elsőként érkezett két biciklis egyike.– Persze honnan is tudhatná a polgármester úr, hogyan lehet biciklivel átkelni egy aluljárón?! Hiszen ő már a nyolcvanas években is kényelmes kocsin járt! – tromfol rá a másik.– Ennyi pénzt beleölni, s éppen a lényeget kifelejteni!? – csóválja a fejét az idős bácsi. – Pedig a tervekben az építők szerint még volt lehajtó – teszi hozzá bennfentesen.A kismama beleérzően azt veti fel: vajon mit csinálnak ilyen helyzetben az alig ötszáz méterre lévő, visszamaradott, mozgáskorlátozott gyerekekkel foglalkozó intézet errefelé is gyakran sétáló lakói? Aztán mindannyian nekiveselkednek, hiszen jókorát kellene kerülniük, ha máshol szeretnének átjutni. Megkapják a biciklit, a gyerekkocsit, letuszkolják a kismotort. S miközben elnézem ezt a groteszk jelenetet, az együttérzést a felháborodás váltja fel bennem. Hogyan képzelik az építtetők, hogy az éppen kerékpárút címén elnyert pályázaton, uniós pénzből épült aluljárón át éppen azok ne tudjanak közlekedni, akiknek kellene? S különben is, a babakocsisokra, a rokkantakra miért nem gondol még ma sem sok építő? Innen, Nyugat-Magyarországtól is ilyen messze van még Európa? Miért nem omlanak a falak a fejekben? Mit avattak fel a város vezetői? Észrevehették volna, hogy az építmény csupán a rendeltetésének nem felel meg. Még mindig ott tartunk, ahol tíz éve? Sóhajtok, aztán átballagok én is az aluljárón. Gyalogosan nem okoz gondot. Segítek a babakocsit levinni, s elnézem, miként kínlódik a motoros. Ennyi. Ezredvégi mese, néhány kilométerre és néhány évre az Európai Uniótól.