Tisztelni kell a valóságot

A nemzeti és az európai törekvések most egybeesnek, harmóniában vannak egymással – nyilatkozta a Magyar Nemzetnek Mádl Ferenc köztársasági elnök. Az új év alkalmából adott interjújában az államfő, egyebek mellett, kifejti véleményét a köztársasági elnöki szerepről és a jövő egyes fontosabb feladatairól.Elnök úr, önt abban a nevezetes évben választották az ország legfőbb közjogi méltóságává, amikor a magyar állam fennállásának ezredik évfordulóját ünnepelte. Szűkebb pátriája az a vidék – Székesfehérvár, Veszprém környéke –, amely a kezdetektől fogva különleges szerepet játszott a magyar történelemben. Tulajdonít-e valamilyen különleges, sorsszerű jelentőséget ennek?– Annak a környéknek, ahonnan származom, valóban sajátos szerepe volt a magyar történelemben. Mindaz, amit Magyarország végigélt a különböző időszakokban – kezdve Szent István államalapításától a reneszánsz koráig –, szép emlékeket hagyott az említett városokban is. A tatárjárás pusztításai és a török hódoltság azonban nem hagyták érintetlenül ezt a vidéket sem. Magyarország borzalmas árat fizetett azért, hogy a keresztény világ védőbástyájaként, az európai kultúra védelmében helytállt a törökökkel szemben. Kevéssé ismert, hogy Morus Tamás – aki szintén Európáért, a hit egységéért és védelméért halt meg – kivégzése előtt írt dialógusában arról ír, hogy Magyarországnak milyen nagy szerepe van az európai kultúra és a hit védelmében. Miután végül – európai összefogással – sikerült kiűzni a törököket, Mária Terézia uralkodása idején felerősödtek a betelepítések az üressé vált országrészekre. Az én elődeim is ekkor érkeztek Magyarországra. A nagyszüleim és részben szüleim is még németül beszéltek, az én életemet azonban a magyarság iránti elkötelezettség, a magyar kultúra szeretete határozza meg. Szüleim földművesek, az átlagosnál műveltebb, olvasott emberek voltak, valami istenáldotta belső erő volt bennük. Ez vitt előre minket testvéreimmel együtt a tanulmányaink során. Ebből a családból jutottam be az egyetemre, ahol nagyon komoly emberek mellé kerülhettem. Egyetemi oktatóim régi időkből megmaradt kapcsolatai révén jutottam el a hatvanas évek elején Strasbourgba, ahol beleszédültem abba az álomba, amit európai integrációnak hívnak. Azóta próbálom egyetemi oktatóként a magam eszközeivel ebbe az irányba terelni a magyar jogi gondolkodást.– Hogyan élte meg azt a változást, amit 1990-ben a politikai szerepvállalás jelentett?– Korábbi tevékenységem ismeretében bizonyos értelemben okszerűen következett be ez a változás. Antall József azt gondolta kormánya összeállításakor, keres magának olyan embereket is, akik az egész európai integrációs folyamatot ismerik és megértik. A néhai miniszterelnök három telefonbeszélgetés során győzött meg arról, hogy szerepet kell vállalnom a kormányban. De a miniszterségem közben is tanítottam. Azután jött egy újabb fordulat, amikor az első kormányt elbúcsúztatta a magyar nép, és én ismét minden időmet az oktatásnak szentelhettem. Majd következett az első elnökjelölés. Akkor sem talált hirtelen mást a polgári oldal államfőjelöltnek, mert szétesett állapotban, vert helyzetben volt. Azért vállaltam el a jelölést, mert meggyőztek arról, ahhoz, hogy a polgári demokrácia tényleg működni tudjon, az akkori koalíció mellett egy másik erőnek is komolyabb súllyal kell megjelennie a társadalomban. Ennek a lépésnek tehát még akkor is volt értelme, ha jól tudtam, a választás számomra nem hozhat győzelmet.– A tavalyi államfőválasztás előtt azonban már a siker biztos tudatában dönthetett a jelölés elfogadásáról.– Most sem gondoltam arra, hogy én leszek az államfő. Több személy neve is szóba került, az előzmények folytán természetesnek tűnt, hogy a találgatásokban az én nevem is megjelent. Az utolsó percig nyitott kérdés volt a koalíciós pártok döntése. Megnyugodtam, hogy a politikusok más megoldásokban gondolkodnak. Ehhez képest meglepett, amikor egy este kaptam egy telefont, hogy meg akar látogatni az elnökjelölésben döntő szóval bíró párt egyik vezetője. Elmondtam, miért szeretnék a tudás és a civil szerveződések világában maradni, miért volna jobb más személyt találni az elnöki szerepre. Ám még ugyanabban az órában újabb megkeresés érkezett. Végül minden ódzkodásom dacára beláttam, hogy megint meg kell adnom magam, nem állhatok félre.– Tudjuk, hogy viszonylag rövid idő telt el beiktatása óta, általános tanulságokat talán korai még megfogalmazni, de azt azért megkérdeznénk: megbánta-e a döntését, vagy igazolta az idő? Volt-e olyan pillanat az elmúlt öt hónapban, amikor úgy érezte, jobb lett volna az egyetemi tanári szerepben maradni?– Nehéz erre válaszolni. A köztársasági elnök nem profi politikus. Nem vesz részt közvetlenül a pártpolitikában, hanem az ország politikai értékrendje fölött kell őrködnie. Nem akarok mellébeszélni, elég gyakran előfordult az elmúlt időben: fájlaltam, hogy az egyetemi tanári, oktatói pályámat el kellett hagynom. Ez korábban és most is fájdalmas és nehéz döntés volt számomra. De továbbra is megvan a tanszéki műhelyem, ha nem is tartok rendszeresen előadást, taníthatok itthon és külföldön. A szabadon gondolkodó egyetemi tanár életformája számomra nem vesztette el vonzerejét. Nem mintha most nem gondolkodnék szabadon, de aki megszerette és szenvedéllyel műveli a tudományt, ezt az életformát nehezen adja fel. Mégsem panaszkodhatom, mert ezzel megbántanám mindazokat, akik szívesen fogadták a jelölésemet. Én becsülettel helyt fogok állni ebben a szerepben is, hiszen vannak ennek felemelő részei is, mégha egy másik életforma volt is az, ami meghatározta a „lelki jóérzésemet”. De a lelki nyugalmam megvan, ha felelősségteljesen, becsülettel – és nem is egészen laikus módon – el tudom látni a mostani megbízatásomat. Tiszteletet és alázatot parancsoló, szép dolog az, amivel az Országgyűlés megbízott.– Több alkalommal hívta munkareggelire a parlamenti pártok elnökeit. Az ott szerzett benyomásai megerősítik-e azt a különféle publicisztikákban, újságcikkekben megjelenő vélekedést, miszerint a szembenálló politikai erők között a minimális együttműködési készség sincs meg?– Amikor elnökké választottak, elmondtam: szükség van arra, hogy az ország politikai, gazdasági, kulturális érdekeire tekintettel, erkölcsi felemelkedéséért a politika és a társadalom minden szintjén nagyobb legyen a béke, az együttműködés, az alapvető értékek nagyobb tiszteletet kapjanak. Nagyon jó fogadtatása volt ennek a gondolatnak, azóta is sokan mondják, írják, hogy erre van szükség. Úgy érzem, a pártok egymás közötti vitáiban, dialógusaiban néha még ma is túl durva a hangnem, a stílus nem elég elegáns, nem elég világos, időnként a gyűlölködésbe hajló retorika érvényesül. Ez ellen tenni kell. Ugyanakkor csak fokozatosan lehet javítani a helyzeten. De látok biztató jeleket. A parlament tavalyi utolsó ülésén például jólesett hallani, hogy a két legnagyobb párt vezetője egyetértett az alapvető nemzeti érdekek és értékek mentén való gondolkodás szükségességében. Jó volna, ha minden szinten nagyobb volna a kölcsönös tisztelet és szeretet egymás iránt. Ha a valóság tisztelete erősebb volna. A durva dialógus ugyanis részben onnan származik, hogy egyesek elrugaszkodnak a valóságtól, fantomokat látnak a valódi kép helyett. Az ősbűn az, amikor a politikai vitában a felek nem a tényekből indulnak ki, amikor a retorikai pengeváltások olyan szintre jutnak, hogy annak már semmi köze a nemzeti érdekekhez és értékrendhez. Ezt a jelenséget azonban nem kell túlbecsülni. Az embereket igazából nem ez érdekli. Az orvos operál, a tanító tanít, a földművesek vetnek és aratnak. Egyre jobb az ország biztonsága, a gazdasági helyzet évről évre javul, a kétéves költségvetés minden ágazatban emeli a fizetéseket, a nyugdíjasok és a családok helyzete is egyre kedvezőbb. Amikor tehát a sajtó a néha eldurvuló politikai vitákról tudósít, akkor az ebből kirajzolódó kép nem maga az ország, nem a tényleges valóság. A valóság a különböző gazdasági, társadalmi folyamatokban végbemenő változások jegyében az emberek mindennapi cselekvése. Azért is szeretek részt venni a millenniumi ünnepségeken és más formában találkozni az emberekkel és a vidékkel is, mert így lehet meglátni ezt a valóságot, ilyenkor lehet érezni, hogy valami történik Magyarországon. A politikai viták amúgy nálunk sem durvábbak, mint más nyugati országokban.– Az elmúlt öt-tíz évben, vagy akár hosszabb távon gondolkodva a magyar társadalom előtt álló számtalan feladat közül melyeket tartja a legfontosabbaknak?– A magyar társadalom a maga megszokott életét fogja tovább élni az elmúlt tíz évben kialakult politikai, gazdasági feltételek között. A kérdésre válaszolva ebből kell kiindulni. Ha működő demokrácia, működő gazdaság, működő jogrendszer van, az ország lelkiállapota is felszállóágba kerül. Amit első helyen mégis kiemelnék, az az emberi erőforrásokba történő „beruházás”: az iskolai képzés színvonalának emelése, az érettségizők, az egyetemet végzők számának jelentős növelése, az ismeretanyag modernizálása. A tudásalapú társadalom feltételeinek megteremtéséhez sok minden kell: pénz, készség, szervezőerő. Az oktatás fejlesztése azonban az ismereteken túl az erkölcsre is vonatkozik. A képzési folyamat egészének a társadalmi fejlődést kell szolgálnia. Az oktatás, a nevelés során morális tartást, értékeket is kell közvetíteni. Kulcskérdés a család, az egyes ember előtérbe állítása, ezért nagyon pozitív folyamat az, ami mostanában az országban történik.A másik, amit kiemelnék, az európai reintegrációs folyamat. Nagyon fontos, hogy nemzetünk biztonsága jó kezekben van, s az ország egy megbízható és erős szövetségi rendszer része. Gazdasági és kulturális értelemben is a nemzeti értékek fenntartásával kell részt vennünk az integrációs folyamatban. Ez a valóban méltó és aktív részvétel lehet az egyenrangú együttműködés alapja. A nemzeti törekvések és az európai törekvések most tényleg egybeesnek, harmóniában vannak. Mindent el kell követni, hogy így is marajon. Magyarország természetesen a saját érdekeit, gazdasági és kulturális felemelkedését, nemzetközi megbecsülését keresi. Ám ennek a törekvésnek egybe kell esnie azzal, hogy megfeleljünk az Európai Unió elvárásainak. A gazdaság területén pedig leginkább arra van szükségünk, hogy megjelenjen egy stabil középosztály, amely a gazdaság működésében meghatározó lehet.– Ön is hangot adott már annak az aggodalomnak, hogy az Európai Unió bővítésével a schengeni határok el fogják választani a határon túli magyarokat az anyaországtól. Mit tehet ez ellen Magyarország?– Ha Magyarország tagja lesz az Európai Uniónak, miközben a szomszédos országok nem, az komoly, új problémát jelent az egész nemzet számára. Mindenképpen szükség lesz az ebből a helyzetből fakadó konfliktusok feloldására. Más lépésekkel együtt a státustörvény és az európai régiók menti együttműködés megoldást jelenthet. Nekünk arra kell törekednünk az integrációs folyamat során, hogy lehetőleg a szomszédos államok is mihamarabb tagjai legyenek az Európai Uniónak. Ha ez megvalósul, az a trianoni traumát is feloldja, hiszen a határok gyakorlatilag megszűnnek.– A korábbi köztársasági elnök, Göncz Árpád többször is utalt arra, hogy szűkösnek érzi azokat az alkotmányos kereteket, amelyek kijelölik a köztársasági elnök jogkörét. Elnök úr, ön elégedett azokkal a lehetőségekkel, amelyeket az alaptörvény a köztársasági elnök számára biztosít?– Erre egyértelműen igent tudok mondani. Felfogásom szerint a köztársasági elnök státusa a magyar alkotmányos rendszerben a helyén van. A szerepkörrel kapcsolatban egy tanulási folyamat tanúi lehettünk a korábbi köztársasági elnök és az első szabadon választott kormány közötti vitában. Sok kérdésben nem volt egészen egyértelmű a köztársasági elnök jogkörének a határa. Ezek egy részét az Alkotmánybíróság rendezte. Az Alkotmánybíróság határozataiból is megállapítható, hogy a köztársasági elnök alkotmányos szerepe nem csupán protokolláris. Az államfő számos esetben érdemi tevékenységet folytat, nem csak kinevez, követeket fogad, vagy a kormány ellenjegyzése mellett kegyelmet ad. Az év végén 15-20 törvényt hagyott jóvá az Országgyűlés, ilyenkor a köztársasági elnök a hivatalában működő alkotmányjogi szakértőkkel együtt éjjel-nappal tanulmányozza azokat. Egyes törvények esetében levelek sora érkezik, hogy támadjam meg ezt vagy azt a törvényt, mert alkotmányellenes. Az alkotmány értelmében a köztársasági elnöknek joga és kötelessége elmélyedni azokban a törvényekben, amelyeket elé terjesztenek kihirdetésre. És ha valamelyiket alkotmányellenesnek találja, akkor az Alkotmánybírósághoz fordulhat előzetes normakontroll végett. Ez komoly felelősséggel járó jogkör. A magyar jogrend, ideértve az Alkotmánybíróság határozatait is, korszerűen, jól szabályozza a köztársasági elnöki intézményt az egész állami intézményrendszeren belül.– Megválasztásakor arról is beszélt, hogy időről időre megszólal olyan kérdésekben, amelyek ön szerint különös súllyal bírnak a társadalom életében.– A köztársasági elnöknek a törvényekben és más alkotmányos jogszabályokban meghatározott szerepkör részeként is van módja foglalkozni a társadalom gondjaival, bajaival. Nem mondja ki a törvény, hogy köteles megszólalni ezekben az ügyekben, de az állam demokratikus működésével kapcsolatos jogköréhez ez is hozzátartozik. Lehetőségem van arra, hogy felhívjam a figyelmet bizonyos problémákra. Ha például a romakérdésről van szó, akkor elmondhatom, hogy szerintem milyen irányban kellene cselekedniük a parlamenti pártoknak, az egyházaknak és az iskoláknak. A következő években tehát például ebben várható, hogy a köztársasági elnök – majdhogynem tudományos elemzések, felmérések alapján – ismerteti az álláspontját. Ezzel szeretnék közreműködni a közgondolkodás alakulásában, ami azután lecsapódhat a törvényekben, állami szintű és más intézkedésekben.– Komoly belpolitikai vitatéma mostanában, hogy Magyarország képe milyen külföldön, illetve miként formálódik ez a kép? Ön, aki sokat utazik külföldre, és kiterjedt nemzetközi kapcsolatai vannak, hogyan látja, vannak-e pontos ismereteik az európai uniós országok döntéshozóinak Magyarországról, és honnan szerzik az ismereteiket?– Ez az információszerzés eléggé egzakt módon történik. Ez alatt azt értem, hogy a források hitelesek. Az Európai Unió budapesti delegációjának külön jogi apparátusa van, amely állandóan elemzi a magyar jogalkotást és állami gyakorlatot. A delegáció tagjai mindenhez hozzáférnek, mindent komolyan elemeznek és erről tájékoztatják a brüsszeli bizottságot. Olvastam a legutóbbi országjelentést, és azt objektívnek tartom, mind a tónusa, mind a tárgyalásmódja alapján, mind értékelésében. Érdekes kérdés, hogy a dokumentumot miként értékelik a pártok, a nyugati és a magyar sajtó. Egyesek kizárólag a pozitívumokról beszélnek, mások pedig szinte csak azokat az elemeket veszik