Több mint Tizedes

Sosem találkoztunk, csak szerettem. A hangját, a hangsúlyait, a nézetét a világról. Dallam volt a szavaiban. Üzenet. „Vándor, ki erre jársz...”És ahogyan mondta a verset. Mondta? A lelkedbe passzírozta, a szívedbe véste a szavakat.Ő volt a Tizedes? Dehogy. Dandártábornok volt, vezérezredes. Fehérek közt egy európai.Sinkovits Imre.Sosem tartotta magát Királynak. Nem vitték utána a koronát, nem írt róla három héten át egyfolytában a ripityom újság, nem lihegett szájába a pléhrádió, a gagyi tévé, hogy ő a megközelíthetetlen nagyság, a totemoszlop, a fáraó. Sinkovits Imre csak itt volt közöttünk, ránézett a világra, meg elmondta nekünk a Nemzeti dalt október huszonharmadikán ötvenhatban, amikor még a kommunizmus kómájában kerestük magunk alatt a talajt.Nem énekelt négy oktávot – de azt az egyet, amit kellett, tőle hallottuk.Csendes vasárnap hajnalon néha ő ébresztett, az ő hangja szólt a Vasárnapi Újságból, és ezt én mindig igehirdetésnek vettem. (És ebben biztosan nem tévedtem, az ember ötvenévesen már ritkán téved, megfogja az igaz szó.)Hát most elment a Tizedes, mert az Úr parancsa így szólt: Menj, de hozz magad után igaz embereket. Pedig még hallgattuk volna, mert magyar volt a hangja, magyar az orgánuma. Meg ő maga is az volt.Mondom, sosem találkoztunk – mindössze szerettem. Az emberrel ritkán jön szembe a történelem. De ha jön, és Sinkovits Imrének hívják, feltétlenül meg kell állni, ahogyan ő állt azon a szívszorító őszön a Bem József téren, a szobor talapzatán. Mi is a márványfelirat? „A hidat elfoglalom, vagy elesem. Előre, magyar, ha nincs híd, nincs haza!”Elfoglaljuk.