Vadkacsák, vademberek

Mátyásföldi szomszédom, a nyolcvanesztendős Balogh Jani bácsi keresett meg minap, szívesen kiegészítené Végh Alpár Sándor nálunk megjelent csütörtöki írását a gödöllői királyi kastélyról. Hadd tudja meg a félrevezetett világ pontosan, mit csinált a „dicsőséges” szovjet hadsereg a patinás Grassalkovich-épülettel majd’ fél évszázadon át.Igazi Ázsiává alakították az egész kastélyt, mondja az öregúr, fölszedték és eltüzelték a parkettát, ripityává törték a berendezést, több földszinti teremben lovakat tartottak, trágyát tároltak. Télen – vagy bármikor, ha kedvük úgy szottyant – tábortüzet gyújtottak még a bálteremben is, a plafonokon évtizeden át koromfoltok éktelenkedtek. Üszök, hamu és emberi ürülék maradt utánuk hegyekben, meséli Jani bácsi, de jó, hogy az öreg Grassalkovich ezt nem érhette meg...A szovjet kultúra hasonló színvonaláról mesélt nemrég a nagymama is. Őket ceglédi házukban érte a „felszabadulás”. Mindjárt be is költözött hozzájuk a városparancsnok a maga embereivel. Nagyiéknak egy szoba maradt, egy másikban a parancsnok szakácsa és csicskásai szorongtak, a maradék háromban a hős ezredes lakott, egyedül persze. Ott-tartózkodásuk máig megtekinthető rekvizítuma egy réges-régi családi festmény: az őszi légben repülő vadkacsák mellett a dobtáras géppisztoly ütötte igazi lyukak. A bevodkázott felszabadítók „vadásztak”...Az egészet azért írom ide, tudja meg a mai ifjúság (meg aki még nem tudta), milyen „értékeket” hordozott a Magyarországra exportált keleti „kultúra”. Hiszen az elmúlt évtizedek tananyagaiból valahogy kimaradt az egész, akik meg tudnának mesélni a részletekről, lassacskán átköltöznek odaátra...Ázsiává lett a kastély, Ázsiává az egész ország, mondja a nyolcvanesztendős Balogh János, majd legyintene, de aztán mégsem legyint, mert vannak dolgok, amelyekre soha nem szabad legyinteni, bármennyire sugallják is sokan.