A gyűjtőt a művész neveli

A semmiből indult. Kézművesműhelyében készült cipőit ma szerte Európában viselik. Vevői közt nem ritka a művész,diplomata, államfő. Húsz éve gyűjt festményt, grafikát, szobrot – csakis a „geometrikus absztrakció” remekeit. Változóművészeti divatok soha nem érdekelték. Első tanítómestere Barcsay Jenő volt. A maga nemében egyedülálló képzőművészeti gyűjteményét nemrég fölajánlotta Veszprém városának. Most épül a múzeuma.– Tágas lakása, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a hegyekre, múzeumnak is beillenék, a látogató mégsem múzeumban, hanem harmonikus, derűs otthonban érzi magát. Honnan ez az összhang?– Kinn, a világban zűrzavar uralkodik, minden esetleges. Sokszor a képzőművészet is ezt tükrözi. Volt egyszer egy nagy kortárs kiállítás Budapesten, jó néhány termet végigjártam, megpróbáltam befogadni, amit láttam. De szabályosan elszédültem. Kimentem az első terembe, ahol Barcsay Jenő egyik nagyméretű képe függött a falon: fekete alapon fehér négyzet. Leültem elé, néztem, és lassan megnyugodtam. Kívül-belül rendre, nyugalomra vágyom. Csak olyan képekkel tudok együtt élni, amelyek rendet, nyugalmat árasztanak.– Sokan értetlenül állnak a geometrikus művek előtt. Azt mondják, nem értik, „mit ábrázolnak”. Ön sem volt képzőművészetben jártas ember, hogyan tudta ennyire következetesen magához lényegíteni ezt a művészetet?– Folyamatos tanulással. Olvastam, kiállításokra jártam. Néhány rossz mű után vettem egy Molnár-C. Pál-képet, megismertem Tóth Menyhért műveit. Barcsay Jenőhöz Gébert Endréné, a képkeretező vitt el. Beszélgettünk, vásároltam tőle egy kis képet, egyet nekem ajándékozott. Képzelheti, milyen boldog voltam. Nyolc évig jártam hozzá. Tőle tanultam meg, mit jelent a minőség. Az új szerzeményt az ő festményei mellé akasztottam. Ha jó volt, megtűrték, ha nem, ledobták. Azután jöttek a többiek: Deim Pál, Korniss Dezső, Gyarmathy Tihamér, Lossonczy Tamás, Bak Imre, Haász István, Hetey Katalin, Konok Tamás, Maurer Dóra, Fajó János, Hencze Tamás, Nádler István, Kovács Attila...– Barcsay után kik segítettek?– A Konok házaspár, Haász István, Maurer Dóra, de a legtöbbet talán Kovács Attila, aki 1964 óta Németországban élt, és megélt a festészetéből, de itthon tudomást sem vettek róla. Ma már tanít a főiskolán. Ő hívta föl a figyelmemet a francia Morellet-re, az olasz Alvianira. A most épülő kölni XX. századi múzeumban is lesznek művei. Apropó, új múzeum. Nem érdektelen, hogyan döntenek erről Kölnben. Tíz éve határozták el, hogy fölépítik. Megkutatták a helyet, ahol római kori romok vannak, és kiírták a pályázatot. A nyertes 160 pályázó közül került ki. Közben névsort állítottak össze a legnevesebb művészekről, kiválasztottak ötvenet, és összeállították a gyűjteményt. A művészeket írásban kérdezték meg arról, milyen környezetben szeretnék látni a munkáikat, és a válaszaikat odaadták az építésznek, hogy dolgozza át a terveket, ahol szükséges.– Nemzetközivé bővíti a gyűjteményét. Mikor kezdte?– Néhány éve. Az itthoni művészeti vásárokon meg lehetett venni híres alkotók grafikáit, ezek tíz-húsz év múltán már hozzáférhetetlenek. Akkor került hozzám egy François Morellet. Haász István, Konok Tamás lelkendezett, és bátorított, hogy vegyek képet Graesertől is. Büszke vagyok például a Robert Mangoldomra, a Chillidámra, a Winiarskimra. Igalmas nemzetközi alkotásokhoz mérni az itthoniakat, és fontos, hogy tudjuk, milyen műtárgyak forognak a világban. Kovács Attila kivitte főiskolás osztályát Kölnbe, és végigjárták a galériákat, a fiatalok csak ámultak-bámultak.– Az a hír járja, hogy belvárosi cipőüzletében olykor „barterüzletek” köttetnek...– Sok művész jár hozzánk. Előfordult, hogy némelyikük képpel fizetett a cipőért. Emil Schumacher is vásárolt nálunk 1990-ben, akkor állított ki Budapesten, de nem próbáltam képet venni tőle. Ma is bánom.– Mindig elfogadja tanácsadói véleményét?– A legtöbbször igen, mert úgy éreztem, azonos az ízlésünk. Ez a „geometrikus absztrakció” sosem volt divatcikk, de mindvégig jelen van a XX. századi magyar művészetben is, biztos értéket jelent.– Mi segíti még a tájékozódásban?– A könyv. Könyvtárépítő ember vagyok. Ha utazunk, mindig könyvet is veszünk. Több mint ezerkötetes képzőművészeti könyvtárunk van. Hiszek abban, hogy minden ember elszámoltatható az életművével. A könyvekból az is kiderül, hogy mit csinált valaki harmincévesen, és mit csinált hetvenévesen. Kiderül, hogy összevissza ember volt-e vagy következetesen építkező.– Beszél idegen nyelveket?– Sajnos nem.– Akkor mire jók az idegen nyelvű könyvek?– Nekem a reprodukciók a fontosak, a szöveg nem is nagyon érdekel. De azt megnézem, hogy az illető művésznek milyen múzeumokban vannak munkái. Néhányan azt mondják, hogy ez nem értékmérő, én azonban hiszek benne, hogy az, legalábbis hosszú távon.– Hogyan került kapcsolatba külföldi galériákkal?– Az utazásaim során, a művészeti vásárokon, ahol mindig az egyik lányunk a tolmács. Száz galériából ha öt képviseli azt, amit gyűjtök. Párizsban a Denise René, a Lahumière, Londonban a Juda, Düsseldorfban a Scholler, Kölnben a Murzinskaja. Vittem a könyvemből, amelyet Sík Csaba állított össze (A Vass-gyűjtemény. The Vass Collection. Premier Art, Budapest, 1998 – A szerk.), otthon voltam köztük. Néhány éve, amikor a New York-i Kövesdy Galéria szentendrei festőket mutatott be, megszervezték, hogy elmehessek Christo műtermébe. Ez a Bulgáriából elszármazott művész kedvesen fogadott, éppúgy, ahogy a rég Párizsban élő Molnár Vera, aki fiatal tanítványaival is megismertetett. Fontosak ezek a látogatások, mert a gyűjtőt a művész neveli, ahogy Barcsay tette az első perctől kezdve.– Ahhoz, hogy ilyen szintű gyűjteményt létrehozhasson, anyagi alap kellett, még akkor is, ha húsz éve a mai ár töredékéért juthatott hozzá művekhez. Milyen szerepet játszik a pénz az életében?– A gyűjtés nem pénzkérdés. Elsősorban idő és érdeklődés kell hozzá és csak azután pénz. Amikor a feleségemmel elkezdtük a képvásárlást, már gyerekeink voltak. Évtizedekig nem jártunk nyugati kocsival, akkor sem, amikor megtehettük volna. Azzal, amit így megspóroltunk, meg lehetett alapozni a gyűjteményt. És rendszeresen jártunk műtermekbe, ahol olcsóbban vásárolhattunk. Tapasztaltam, hogy a művészek akkor a legboldogabbak, ha művészetről beszélhetnek. Ha egy műteremben nagy ritkán a pénz került előtérbe, mindjárt megfordult a fejemben: „Mit keresek én itt? Ha pénzről akarok beszélni, üzletemberek közé megyek.”– Hogyan lett üzletember?– Édesapám cipőgyárban volt tisztviselő, én cipőipari technikumot végeztem. Nincs annál csodálatosabb, mint amikor az embernek olyan szakmája van, amit nagyon szeret, és még a kereskedéshez is van némi érzéke. Nem volt semmink, sokat kellett dolgoznunk azért, hogy egyszer saját üzletünk legyen. De nyolc év után kiverekedtem magam a semmiből. Nagyon fiatalon tudtam olyan cipőt csinálni, hogy amikor Rákospalotáról bevittem egy Váci utcai üzletbe, azonnal megvették. Akkoriban még minden mellékutcában volt vagy négy cipész a belvárosban. Néztem a kirakataikat, hazamentem, és új cipőt készítettem. Azután újra bekopogtattam az üzletükbe, és ők megvették, még a félkészet is. Így kezdődött. A mestervizsgámra egy rámán kézzel varrott, úgynevezett Budapest cipőt készítettem 23 évesen. Egy év múlva társul fogadott egy körúti cipészmester. Később az önálló üzletben először divatos női cipőket csináltunk, húsz évig ebből éltünk. De a rendszerváltozás idejére épp az a vevőréteg szegényedett el, amelyik nálunk vásárolt, ráadásul bejött a dömpingáru. Akkor támadt az az ötletem, hogy elő kellene venni azt a régi stílust, vissza kellene térni a kézművességhez. Ahogy néhány cipő elkészült, mindegyiket rögtön eladtuk, és elkezdődött az újabb sikertörténet. Elkezdtem régi cipőket gyűjteni, és megtanultam, hogy ez a minőség ötven-hatvan évvel ezelőtt is kelendő volt, soha nem megy ki a divatból. Bécsben azt mondta nekem egy mestercipész: „Vass úr, ez jól megcsinált cipő, de nincs stílusa.” Mellétette az ő műhelyében készült párat, rögtön láttam a különbséget, de azt is tudtam, képesek vagyunk rá, hogy megtaláljuk a magunk stílusát. A Molnár Magdával közösen írott könyv címlapján (A klasszikus férficipő. Köneman–Vince Kiadó, Köln–Budapest, 2000 – A szerk.), amely kilenc nyelven jelent meg, és az egész világon árulják, Budapest cipő látható. Tíz év alatt sikerült visszaszerezni a becsületét.– Családi vállalkozással...– Igen, egyik lányom külkereskedelmi főiskolát végzett, ő ügyel az üzletre, ahova a feleségem is beállt dolgozni eladóként. A lányom foglalkozik az exportügyekkel, én a műhellyel. A másik lányunk a kedvünkért elvégzett egy képzőművészeti tanfolyamot, és a nyelvtudásával segít. Ha kell, az üzletben, ha kell, képvásárláskor.– Ön bejár még a műhelybe?– Igen, amennyit kell. Nincs helyettesem, de mivel 25 munkatársam közül – a fele fiatal – mindenki tudja a dolgát, akár telefonon is el tudnám irányítani.– Akkor miért megy be?– Hogy elmondjam a sikereinket, beszámoljak a külföldi tapasztalatokról, hogy dicsérjek. Hogy megosszuk egymással gondunkat, bajunkat. A legtöbbet jó szóval lehet segíteni. Nekem fontos, hogy akik nálam dolgoznak, tudják: biztos a munkahelyük, mindig időben megkapják a fizetésüket, van perspektíva előttük. Ilyesmivel lehet egyben tartani egy közösséget.– Jutott ideje a képgyűjtemény gyarapítására is?– A gyűjtés szenvedély, azt nem lehet abbahagyni.– Hogyan tudott megválni képei egy részétől?– Vannak olyan képeink, amelyekkel húsz éve élünk együtt. Egy Barcsayt nem lehet pénzzé tenni, olyan eszmei, érzelmi értéke van. De a gyűjteményünk gyarapszik, eladni nem akarom, a családomat sem akarom terhelni vele. Előbb-utóbb minden nagyobb gyűjtemény elkezdi keresni a helyét, hogy ne csak egy ember birtokolja, hogy ne legyen elzárva a világ elől. Kolozsváry Ernő is ezt szerette volna, de meghalt. Gondoltam, én megpróbálok időben gondoskodni a képeimről.– Veszprém jelentkezett, vagy ön ajánlkozott?– Többször jártunk kiállításnézőben Veszprémben, és ott már mondogattam, hogy szívesen odaadnám a gyűjtemény egy részét. A város vezetői örömmel fogadták. Fenntartottam magamnak a jogot, hogy én válaszszam ki, mi legyen kitéve a falra. Évente meg akarom forgatni az anyagot. Huszonöt évre adjuk át letétbe Veszprémnek, utána a család még mindig eldöntheti, hogy igényt tart-e rá vagy sem. A múzeum jövő tavaszszal nyílik meg a Vár utca 5–7. szám alatt, a város építteti a gyűjteményem számára.– A kezdéshez ön is hozzájárult...– Igen, hogy minél előbb megindulhasson az építkezés. Kultúrára soha nincs elég pénz. De én hiszek abban, hogy csak azzal lehet jobbá tenni az országot és a világot, ha a kultúra szerepét növeljük. És ha okosan teszszük, az hosszú távon pénzt hoz.– Kik építik a múzeumot?– Diákok. Az építészeti szakközépiskola diákjai és tanárai. Az iskola viszi az építkezést, ameddig lehet. Van asztalos- és ácsrészlegük, sok mindenhez értenek.– Büszke rá, hogy múzeuma lesz?– Igen, de az a legfontosabb, hogy ez mindenkinek jó. Jó a városnak, jó nekünk, jó a veszprémieknek. A gyerekek bejárhatnak majd a könyvtárba is, mert a könyvtáramat is oda akarom telepíteni.– Mi a véleménye az itthoni galériákról?– Nekem azok a kedvesek, amelyekben látom a következetességet. Vannak már olyan galeristák, akik igyekeznek jelen lenni minden fontos művészeti vásáron. A jelenlét nagyon fontos, és az is fontos, hogy fiatal művészeket fedezzenek fel. Ha most kezdenék gyűjteni, csak fiataloktól vásárolnék, és néhány idősebb mester képeiből állítanám össze a kollekcióm magját. A legújabb tervem az, hogy eredeti rajzokkal is bővítem a gyűjteményemet.