A mi bizonyítványunk

A tegnapi nappal bezárólag minden általános és középiskolás tanulónak meg kellett kapnia a félévi bizonyítványát. (Ha mégsem, az anynyit jelent, hogy valami végtelenül trehány iskolába jár a gyerek, illetőleg nem ment be aznap a suliba, hogy ne kelljen átvennie a dokumentumot.)Régi tapasztalat, hogy bizonyítványosztás táján ugrásszerűen megnő az otthonról elkóborló nebulók száma, ki hajósinasnak, ki csövesnek áll, de olyan is akad, aki a Bakonyba indul betyárnak, ott tudniillik nem kérik számon a biológia kettest meg a matek dákót...Hiába figyelmeztet örökké a pszichológus, hogy ne dorongoljuk le a tanulmányaiban bukdácsoló gyermeket, ha hazatért – a munkában megfáradt szülők egy része már csatolja is lefele a nadrágszíjat, készíti a szőnyegporolót, amitől persze nem lesz okosabb a kiskorú, legföljebb lebetonozódik benne a dac és az elhatározás, ha majd eljön az idő, úgy berakja szociális otthonba az öregeket, mint annak a rendje.Nem azt mondja a szakember, hogy csókkal és pántlikás fánkkal várjuk a hazatérő bukott lurkót, mindössze azt, dühkitörésünk helytelen, minden amiatt van, hogy egész éven át fütyültünk a gyerek dolgaira, hol jár, mit csinál, kikkel barátkozik, mit olvas, olvas-e egyáltalán. Közben meg tömtük bele a pénzt kontroll nélkül, megvettünk neki minden vicik-vacak amerikai bóvlit, walkmant, mobiltelefont, lehoztuk neki a csillagos eget a Halley-üstökössel együtt. A gyerek meg – ahogyan az lenni szokott – élt a laza gyeplővel: McDonald’s, diszkó, ilyen buli, olyan haverok... A matek meg várt odahaza. Mint ahogyan most a dühöngő szülők.Az egésszel csak azt akarom mondani, lassan a testtel, feldúlt apatársak, anyakolleginák! Számoljunk tízig! (Ma már a gyerek nem tud...)