A politika művésze

Mindent mérlegre téve a francia forradalom a legmeghökkentőbb esemény, amely eddig a világon történt. A jelek szerint minden kifordult természetéből a könnyelműség és a kegyetlenség e különös káoszában. Eme irtózatos, tragikomikus színjáték láttán a legellentétesebb szenvedélyek váltják egymást, s keverednek egymással elménkben... Edmund Burke metafizikai őrültségként, radikális ateista-racionalista filozófusok és közönséges gyilkosok, útonállók pokoli műveként, vak és brutális szenvedélyek barbár zsarnokságaként írta le 1790-ben – tehát még a jakobinus diktatúra előtt – a franciaországi eseményeket. Töprengések a francia forradalomról című műve tette világhírűvé és az angolszász konzervativizmus „atyjává” az ír származású brit politikust.„A lovagiasság kora a múlté. Az okoskodók, ökonomisták, számítgatók kora jött el, s örökre oda Európa dicsősége” – írta jó kétszáztíz éve megjelent könyvében, amelynek első magyar kiadásáig kereken kétszáz évet kellett várni, s amelyet a hazai konzervatív politikusok és értelmiségiek is haszonnal forgathatnának. Ezért sem árt tudni, ki volt, mit írt, képviselt és bírált, s miért fontos és időszerű két évszázad elmúltával is az „old whig” Burke, akit már saját korában szélmalomharcot vívó Don Quijoteként gúnyoltak „haladó” ellenfelei. Mivel nálunk valószínűleg kevesen ismerik a XVIII. század talán legnagyobb hatású brit politikus-közírójának életművét, aligha túlzás, ha a 2000. év egyik legfontosabb hazai társadalomtudományos könyvének tartjuk Molnár Attila Károly Burke-monográfiáját, amelyben a kitűnő eszmetörténész, politológus figyelemre méltó tablót rajzol Edmund Burke-ről és koráról.A szerző a hazai politológiában és politikai közírásban eléggé szokatlan módon a dolgozata tárgyát képező politikus-közíró műveit és a róla szóló, gazdag irodalmat részletesen, szöveghűen bemutatva és tárgyilagosan, elfogulatlanul elemezve rekonstruálja Burke gondolkodását, ahelyett hogy prekoncepciójával és a szövegek elé tolakodó (elő)ítéleteivel torlaszolná el az olvasó és a mű tárgya között húzódó megismerési és megértési utat. Ennek a módszernek az is előnye, hogy most először bőségesen kaphat a magyar olvasó jellemző szemelvényeket, töredékeket Burke fontosabb írásaiból, amelyek kiegészítik a Töprengések társadalomképét s történelem- és politikafelfogását. Az életmű leíró bemutatása, rekonstruálása azért is fontos, mert Burke maga nem kedvelte az elméleteket, pártpolitikusnak és közéleti írónak tartotta magát, s a legkevésbé politikai filozófusnak. Művei többnyire valamilyen alkalomra, valakihez vagy valakivel vitatkozva íródtak. Nemcsak hogy nem törekedett nézetei rendszeres kifejtésére, de szinte szépírói stílusban és eszközökkel fogalmazott.Burke a nyelvet – Cicero követőjeként – retorikai célra, azaz szándékolt érzelmek felkeltésére, meggyőzésre használta. Úgy vélte, a szó, a nyelv hatása a habituális (kulturális) asszociációból ered, s nem abból a valóságelemből, amelyre vonatkozik. A szavak és az eszmények közti viszony önkényes, konvencionális, feladatuk a kommunikáció és a társadalmi együttélés könnyítése. Burke egyik kedvenc metaforája a „forradalmi Bábel” volt: a forradalmárok és előttük a „felvilágosodott” ateista-racionalista filozófusok új nyelvet alkottak, amellyel a régi kultúra és társadalmi rend megtámadható, a szokások, normák, intézmények és közösségek lerombolhatók. A francia forradalom bábeli jellege a brit politikus szerint abból eredt, hogy nyelvi erőszakkal összekeverte a határokat nyelvek, rangok, nemzetek között, s így felforgatta a dolgok rendjét.A whig Burke a híres tory írókhoz, gondolkodókhoz hasonlóan az ember intellektuális és morális tökéletlenségéből kiindulva értékelte fel a szokást, hagyományt az állam (ősi alkotmány), a vallás (anglikán egyház) és a politikai (civil) társadalom vonatkozásában egyaránt. Habitusát és politikai felfogását a tradicionalizmus, az organicizmus és a szkepticizmus jellemezte. Határozottan és következetesen elutasította a XVIII. században a francia felvilágosodás által divatossá tett tudományos racionalizmust. A tudományos racionalizmust hasznosító „geometriai politikát” hibásnak és károsnak tartotta, mert szerinte nem lehet új társadalmi rendet alkotni a spekulatív értelem által, a metafizikai eszmék segítségével, hiszen az emberi élet velejárója a bizonytalanság és az intellektuális tökéletlenség. A racionalista, spekulatív, kísérletező társadalomátalakító filozófusok azt hiszik, azt csinálnak a társadalommal, amit akarnak, és ezen intellektuális arrogancia következménye az erőszak és más bűnök, miután elvész a kételkedés és vele az erkölcsi gátlás és önmérséklet.„Ezek a filozófusok olybá veszik az embereket, mint kísérleti egereket az üvegbura alatt” – írta jó kétszáz éve Burke, aki még nem hallhatott marxizmusról, bolsevizmusról, nemzetiszocializmusról, sem neoliberális-technokrata társadalommérnökökről. Egyszerre hitt az univerzális rendben és a változó körülmények fontosságában, s abban, hogy a kettő hatékony egyeztetése az esztétikai ízlés és a gyakorlati tudás, a bölcsesség eredménye. Burke politikaeszménye – a „politics of beauty” – a megőrzés érdekében végrehajtott reform volt, és az államférfi mércéjének azt tekintette, hogy kész a megőrzésre, és képes a javításra. A megőrzés eszköze a fokozatos, szinte észrevétlen változtatás, a harmonikus alkalmazkodás.Miért volt az „old whig” parlamenti képviselő Burke szinte a kezdettől, tehát 1789 őszétől–telétől a „haladó” francia forradalom engesztelhetetlen ellensége, ami oda vezetett, hogy 1792 végén híveivel átült a tory oldalra, s ezzel katalizátora lett a későbbi brit konzervatív párt kialakulásának? Mert úgy látta, a forradalom nemkívánatos és működésképtelen. Burke összes 1789 utáni írása azt tűzte ki célul, hogy a forradalom társadalmi-erkölcsi lehetetlenségét bizonyítsa. A radikális ateista-racionalista filozófus és a vad s vak szenvedélyeit korlátlanul kiélő csőcselék bűnös szövetségre lépve sikeres volt a régi rend lerombolásában, de az új társadalom megalkotásában már nem. Burke-öt 1790-ben Angliában is sokan őrültnek tartották, mert Franciaországban zsarnokságot jósolt, ahol szinte mindenki a szabadság győzelmét vélte látni. Ám a történelem meglepően hamar igazolta a minden oldalról hevesen támadott és pártján belül kiközösített, ellenforradalmi whig politikust, aki elsőként jósolta meg, hogy a metafizikai őrültség, az ateizmus és az anarchizmus-voluntarizmus forradalma együttesen készíti elő a királygyilkosságot, a zsarnokságot és a katonai önkényuralmat.Burke-től azért lehet és érdemes ma is tanulni, mert nem korhoz kötődő politikaelméletet alkotott, hanem arról igyekezett meggyőzni olvasóit, hogy a politika művészet, nem pedig tudomány, mivel szabályokba nem foglalható, s csak a gyakorlatban, próbálkozások és tévedések sorozatával eltanulható bölcs munkával lehet összhangba hozni a szabadságot, a rendet, az igazságot.