Alice Eutanáziában

Katolikus hívők, hívek milliói fohászkodnak naponta a jó halál kegyelméért. Az persze, hogy kinek mi a jó halál: személyiségfüggő. A szeretet és a halál nem személyválogató, nem tesz különbséget ember és ember között, ám az, hogy ki milyen halálnemhez vonzódik, hogy ki mit tekint jó halálnak, már személyfüggő. Vannak, akik szerint a hirtelen halál – no, nem az a hirtelen halál, amiből Trézéguet rúgta a gólt a labdarúgó Európa-bajnokságon – a jó halál. Lefordulni, egyszer csak. Vagy álom alatt. Elmenni úgy, hogy nem is tudunk róla. S élni ekként az el nem jött holnap által a végtelenségig. Mások inkább szembenéznének a halállal. Nekik az előre látható halál a jó halál. Magukhoz rendelik szeretteiket, mint tette Antall József, és rendelkeznek örökségükről. Ismét mások a hősi halál kegyelmében reménykednek, mint tette Petőfi Sándor. Ott veszni a harc mezején. Meghalni valamiért. Olyan is akad persze, aki ágyban, párnák közt, egy nagy szeretkezés közepette halna meg. A jó halál szerinte a gyönyör alatti halál. Kanülről, szondáról, hosszú szörcsögésről, sárga lepedékről, a halotti lepel eme természet közeli előjátékáról, mély, tompa fájdalomról már kevesebben ábrándoznak. Fájdalommentesen, nem szenvedve kívánunk szenvedni. Kín nélkül múlni ki. Fulladás nélkül jutni el az utolsó lélegzetvételig, amely nem felsírásba, hanem sírásásba torkollik, igaz, boldogult emlékű Marcell atya azt mondta egy betegnek: én majd megfulladok helyetted, s meg is fulladt, felajánlva szenvedését a beteg emberért. A beteg emberért. Sajnos azonban sok az eszkimó, és kevés a szent, gyarló emberek vagyunk mind, virtuális morfinisták, irtózunk a fájdalomtól, s reméljük: a halálba vezető út, ha nem is jó szándékkal, de legalább kevés gyötrelemmel lesz kikövezve. A jó halál kegyelmét add meg, Uram!Most, amikor Mengele, a halál angyala kései leányaként a Fekete Angyal, puszta jóindulattól vezéreltetve – avagy mástól? –, mintegy negyven embert segített át a túlsó partra, Magyarországon hosszú ideig az lesz az egyik fő kérdés, hogy vajon jó halál-e a kegyes halál. A jó halál kegyelmébe – amelyért imádkozunk – vajon beletartozhat-e az eutanázia? Ez lesz a kérdés, noha F. Tímea tettének valójában semmi köze az eutanáziához. Ami történt, az egyszerű gyilkosság, lévén hogy nem a betegek beleegyezésével, azok kérésére történt. Az eutanázia feltételezi a kommunikációt az aktív eutanőr és a halni kívánó között. Egy sorozatgyilkosságról morálfilozofálgatni szerintem nem érdemes: több ezer éve megállapodtunk, hogy „ne ölj!” – ne ölj mást! –, ám nem állapodtunk meg abban, hogy rendelkezhetünk-e saját életünk avagy saját halálunk fölött – erről hát érdemes. Hatalmunkban áll-e kiszállni az életjátszmából? Game over? Kaputt? Elküldhetjük-e lemondólevelünket a végső miniszterelnöknek, mondván, nem bírom tovább, lázadó sejtek jobbról, támadó lebenyek balról, immáron nem vagyok a helyzet ura. Lehet-e a meghalás: döntés? Nyilván lehet (ahány öngyilkosság évente történik), ám intézményesíthető-e, társadalmiasítható-e vajon e döntés? Nem legalizált öngyilkosság gyanánt, hanem a végső stádium, a végső rossz elhagyásának alternatívája gyanánt.Ontológiailag ehhez mindenekelőtt azt kellene tisztázni, hogy a halál az élet része-e. Sokan mondják: ne félj a haláltól, a halál az élet része! Ugyanakkor a halál után materiálisan nincs tovább. A halál által, hogy rendőrségi terminológiával éljek, a keresett személy végképp s örökre eltűnik látókörünkből. A halál egyfajta szingularitás, ahol – még ha van örök élet, akkor is – az eleddig ismert létmódok mindenképp felmondják a szolgálatot. A kozmológia is hasonló problémákkal bíbelődik. Némely kozmológus szerint a szingularitás – a kezdet és a vég – egyben a természettörvény kezdete és vége, míg Hawking szerint a szingularitás – a kezdet és a vég – a létrend része, miként a két pólus is része a glóbusznak. Itt a földön is. Ha a halál egy a meghatározó sorsesemények közül, akkor elvileg jogunk lehet uralni. Ha viszont a halál a sors mint esély vége, akkor illetéktelenek vagyunk határozni jötte felől.Ahogy jár az emberiségbaba, jár, lépeget előre a haladás útján, avagy feljebb a grádicsokon, úgy lesz egyre nagyobb hatalma a dolgok fölött. Az állat számára csak az terem, amit Isten tálal neki, mi terítünk, terítünk asztalkán, s roskadozik terhünk alatt a Föld. A gyógyítás egyre rafináltabb eszközeivel is akaratlagosan beavatkozunk a természetbe. Semmiképp sem állíthatjuk, hogy Isten természetazonos aroma volna, Isten és a természet a legkevésbé sem azonosak, a humanizmus pedig valójában nem más, mint a természet akaratának semmibevétele. Ha kerülendő az eutanázia, akkor nem azért, mert természetellenes, mert úgymond beavatkozik a természet rendjébe. Itt alapvetően nem természeti, hanem teológiai és jogi problémáról van szó. A hatalomhoz való viszonyunkról van szó közvetve.Egészen a felvilágosodás koráig alaptétel volt, hogy a földi hatalom, a király, a cár, a császár, a kegyúr: élet és halál ura. Ítélhet és ölethet. Érdekes módon a halál fölötti ilyetén uralom nem ütközött az egyház ellenkezésébe, míg az öngyilkosság igen. Az öngyilkosság tudniillik, amelynek társadalmilag szabályozott, speciális esete volna az eutanázia – önrendelkezést jelent. Olyasféle önállóságot, mint amikor valaki átáll napelemre, s lekapcsolódik a nagy hálózatról. Agykontroll, önkontroll, önmegvalósítás az egyik oldalon, kegyelem, ráhagyatkozás és gondviselésbe vetett remény a másik oldalon. Nálam-e a kormánykerék, vagy hagyatkozzam a robotpilótára? Ki az úr a háznál? Az autonóm és a ráhagyatkozó típusú válasz politikailag is megmutatkozik. A liberálisok közül sokan az eutanázia és az abortusz mellett és a halálbüntetés ellen, míg a konzervatívok közül sokan épp ellenkezőleg, a halálbüntetés mellett vannak, ugyanakkor ellenzik az abortuszt és az eutanáziát. A halálbüntetés esetén tudniillik az ítélet kívülről jön, a hatalom hozza meg, vagyis a halálbüntetés rendpárti, míg az eutanázia és az abortusz: saját döntés, tehát rebellió. Igaz, tegyük hozzá, hogy a női önrendelkezés során meghozott halálos ítélet valójában egy másik ember életéről dönt, így a legkevésbé sem saját.Én személy szerint a halálbüntetést és az abortuszt egyként ellenzem; az előbbit teljességgel tiltani kell, az utóbbit a minimumra kellene leszorítani, de azt, hogy ellenezzem-e vagy pártoljam-e az eutanáziát – Kristóf Attila szavajárásával élve –, én nem tudom. Annyit tudok csak, hogy félek a haláltól, s jártam már Eutanáziában. Mert Eutanáziaország határai nem a lélegeztetőgépnél, a gégecsőnél és az exitnél kezdődnek. Alice, a beteg, Csodaország helyett a magyar egészségügy birodalmába érkezve tüstént Eutanáziában érezheti magát.Hogy miként vélekedjek az eutanáziáról, én nem tudom, tudom viszont, hogy minél betegebb valaki, annál nagyobb az emberveszteség. Nem arra gondolok, hogy sok beteg ember közül több hal meg. Nem. Arra gondolok, hogy minél betegebb valaki, annál több emberit vesz el tőle a magyar egészségügy. Arra gondolok, hogy míg mi itt eutanáziáról bölcselkedünk, addig betegek ezrei valóságosan nem rendelkeznek saját életük fölött. Saját méltóságuk fölött. Míg mi harmatról beszélünk, gyűlik az ágytálban a pisi. Míg mi nagy filozopterek vagyunk, addig Alice, a beteg, ha fáj a füle, nem mehet el a fülészhez, előbb órákat kell ülnie a háziorvos rendelőjében, s csak az utalhatja be. Tilos szakorvoshoz fordulnunk, mert ha belenéz a fülész a fülembe, az valakik szerint költséges mulatság. Alice Eutanáziában. Felszámolt ágyak a folyosón. Én csak ennyit tudok. Gyurcsokra lövünk, természetgyógyászokra haragszunk, de az, hogy a normál egészségügyben harminc halál az istenes, és csak a negyvenedik után kezd úgymond valami nem stimmelni, hát én ennyit tudok. Alice Eutanáziában. Ez a társadalom nem tud mit kezdeni az emberi szenvedéssel. Pedig hát, miként élő és költő anyám, Sebők Éva írta egyik versében: „A szenvedés / a szent világörökség része.” Ideje volna megbecsülni. Még akkor is, ha egy szenvedő ember látványként kevésbé perspektivikus, mint a budai vár.