Anyanyelvünk gazdagítható

A magyar nyelv szépsége és gazdagsága felülmúlhatatlan. Erről vallanak íróink, költőink is Grétsy László szép gyűjteményes kötetében (A mi nyelvünk, Tinta Kiadó, Budapest, 2000). Nyelvünk a közé a huszonöt nyelv közé tartozik, amelyeken minden kifejezhető, leírható a napi élettől, a művészeteken át a tudományig, amint erre Fábián Pál utal kitűnő könyvében (Nyelvművelésünk évszázada, Gondolat Kiadó, Budapest, 1984). Nyelvünk fejlettségét bizonyítja az is, hogy kellő figyelemmel a mai magyar számára is érthetők régi nyelvi emlékeink. Ugyanez azonban nem mondható el olyan nagy világnyelvekről sem, mint a német vagy az angol. Nyelvünk bő szókészlete igen finom árnyalatok kifejezésére is alkalmas. Elég példaképpen egy igen érdekes adatra utalnom. Míg például az angol csak tizennyolc lószínt tud megkülönböztetni, addig a magyar ötvenkettőt. Éppen ezért elkeserítő az, ha „írástudóink” nyelve, és hatásukra a köznyelv is egyre szegényedik. Ma sokkal kevesebb szóval, színtelenebbül beszélünk és írunk, mint azt nyelvi „készleteink” lehetővé tennék. Meg kell kockáztatnom azt a kijelentést, hogy a magyar „értelmiség” többsége már nem tud egy tisztességes, magyar szavakból álló mondatot elmondani.Minden mondott és leírt szöveg telis-tele van felesleges idegen szavakkal, kifejezésekkel. Nem lehet olyan újságcikket vagy tanulmányt olvasni, amely ne a ma szokványos félgyarmati nyelven szólna. Különösen élen járnak ebben a gomba módra elszaporodott, úgynevezett kereskedelmi adók műsorai, a hirdetések szörnyűségeit nem is említve.A mai magyar, az utca emberétől az országgyűlési képviselőn át az akadémikusig azt hiszi, hogy akkor beszél a kornak megfelelően, ha a magyar kifejezések helyett minél több idegent, lehetőleg angolt használ. Most már ott tartunk, hogy ezt észre sem vesszük. Pedig ha valaki az anyanyelvén nem tudja magát megfelelően kifejezni és minduntalan idegen szavakat kölcsönöz, az nem a műveltség jele. Sajnos még azok sem tudják mondandójukat szép, illő magyar nyelven előadni, leírni, akik óvni, ápolni akarják anyanyelvünket, azaz vonatkozik rájuk a bibliai mondat: „jól lehet a lélek kész, de a test erőtelen.” Természetesen ahhoz, hogy ellenálljunk, akarat kell. Magamnak is hosszú időbe telt, míg el tudtam érni, hogy szóban és írásban ne használjak felesleges, nyelvünket szegényítő, rontó idegen szavakat, kifejezéseket. Ez azért is volt nehéz, mert az orvosi nyelv e szempontból még az átlagosnál is rosszabb állapotban van, pedig a múlt század végén már igen szép magyar szaknyelv alakult ki.Arról, hogy erőfeszítésem nem volt hiábavaló, meggyőzött az alábbi történet. Felkérést kaptam az egyik legrégebbi magyar folyóirat, az Orvosi Hetilap főszerkesztőjétől, hogy az általam művelt kutatási területről, a természetes ellenállóképességről három közérthető, összefoglaló jellegű cikkben számoljak be a lap olvasóinak. Összeállítván az első kéziratot, kiváló szellemi képességekkel megáldott titkárnőim közül az egyik, aki éppen ezt leírta, szerkesztette, szelíden megjegyezte: „szerintem ez a kézirat olyan egyszerű és közérthető, hogy ezt még én is, aki nem vagyok orvos, teljesen értem, így valószínűleg nem fogják elfogadni közlésre.” Szerencsére elfogadták, sőt Markusovszky-díjjal jutalmaztak érte. Ez azt mutatja, hogy hál’ Istennek, egyelőre még lehet büntetlenül „magyar magyarul” írni szakcikkeket.Megfigyeltem azonban azt is, hogy nyelvünkért aggódó felelős nyelvészeink, különösen azok, akik a „nem eléggé tudományosnak” minősített, úgynevezett nyelvműveléssel foglalkoznak, kifejezetten félnek a többi „tudós” nyelvésztől, akik rögtön „elhatárolódnak” tőlük, ha a magyar nyelv védelmét kicsit erőteljesebben képviselik. Sajnos ma már valószínűleg nincs teljesen igazuk azoknak, akik azt állítják, hogy a magyar nyelv, amely ezer vagy több ezer év alatt kibírt már sok rossz hatást, ezt a mostanit is kibírja. Korunk rohanó ütemű, mindent összemosó, a nemzetközi cégek uralma alá hajtó, jellegtelen, csak hirdetéseket halló és olvasó vásárlót, fogyasztót igényel. Ma, természetesen figyelembe véve a nyelv élő, alakuló, öntisztuló voltát is, nyelvművelő nyelvészeinknek különös figyelmet kell szentelniük anyanyelvünk védelmére, jó irányú fejlesztésére. Sajnos az öntisztulás már nem elég, hiszen ez a természetes vizekben is csak addig működik, amíg meg nem mérgezik azokat. Szerencsére egyre több írás, kiadvány, rádió- és tévéműsor (például Balázs Géza öt perce a Duna Televízióban) foglalkozik anyanyelvünk kérdéseivel. Itt az ideje valami korszerű nyelvújításnak is. Erre fel lehetne használni a még „hivatalosan” a magyar állam tulajdonában lévő hírközlő rendszereinket. Meg kellene kísérelni valamit, a nagyon féltett sajtószabadságot még nem sértő módon. Hatni kellene a sajtóra és az úgynevezett kereskedelmi adókra. Nyelvi szempontból meg kellene tisztítani a bennük közölteket. Vetélkedőket lehetne rendezni, és díjazni az ott felszínre került javasolt, elfogadható magyar kifejezéseket, bevezetni azokat a napi nyelvhasználatba.Nyelvünk szegényesedése a szemünk láttára megy végbe, erre szeretnék néhány példát hozni. A számítógép bevonulása a napi életbe valóban forradalmasította az egész világot, de ez sokszor tévhitekkel, az eszköznek és a célnak a teljes összekeverésével jár. Így állandóan, minden szinten beszélnek „informatikai társadalomról”, noha ez éppen olyan, mintha a kocsikerék bizonyos nagy jelentőségű felfedezése után „kocsikerék-társadalomról” beszéltek volna. Kétségtelen azonban, hogy a számítógép és a vele kapcsolatos tevékenység olyan keveréknyelv kialakulását eredményezte, amely szóban és írásban (például „e-mail”-szövegek, -számlák, -körözvények ékezetnélkülisége stb.) egyaránt szörnyű. Lehullik az ékezet, mint Márai Halotti beszédében. Egyes szavak állandó, indokolatlan használata pedig a nyelv egyértelmű szegényesedéséhez, beszűküléséhez vezet. Erre álljon itt egy példa: „információ”. Ez év nyarán a Kárpát-medencei fiatal magyar értelmiség számára rendezett Dunakeszi–fóti Szabadegyetem bevezető előadására (Magyarságunk, nyelvünk és tudományunk az ezredfordulón) készülve döbbentem rá, hogy ennek az egy szónak unos-untalan való használata 29-30 eredeti szavunkat teszi feleslegessé, irtja ki a köznyelvből. Sajnos ezt már senki sem veszi észre. Hasonló a helyzet az „oké”-val is, amelyet ma már az utcaseprőtől a miniszterig mindenki állandóan használ. Sőt már egy tehéntúró-fajta is OK... néven került forgalomba.Néhány évvel ezelőtt, amikor a rendőrségre már cak „Police” volt írva, megkergettem egy ilyen felírású járművet. Utolérve a Stefánia úton, megkérdeztem a benne ülő középkorú, alföldi kinézésű, később beszéde alapján is annak minősíthető gépkocsivezetőt, ugyan mondja már meg, kinek a járműve ez a „Police” feliratú járgány? – mire ő azt felelte, „hát a magyar rendőrségé”. Ezután én azt kértem, mondja meg a kedves főnökének, hogy ez az ország még Magyarország, talán ki kellene magyarul is írni, hogy „Rendőrség”. A gépkocsivezető megértően rám nézett és röviden azt válaszolta: „Okeé főnök.” Szerencsére azóta – némi közbenjárásra – javult a helyzet, a rendőrségi gépkocsik többségére ma már rá van írva magyarul, vagy az angol mellett magyarul is.Érdemes megemlíteni, hogy a régi, elég ritkán használt szó, a magazin, ma egy napi tévéműsorban átlagosan huszonötször szerepel. Minden „magazin”.A példákat még lehetne sorolni napestig, így az akadémiai tudományos előadások „trendjéig”, a minisztériumok, hivatalok, cégek „PR-menedzseréig”, a pályázatok „tenderéig”, a kutatások „projectjéig”, az üzletek, cégek értelmetlen cégtábláin látható, a távbeszélő névsorban olvasható tömény szörnyűségekig, vagy a gyerekek, a kutyák, a lovak szörnyű idegen nevéig. Egy a fontos csak, hogy ne magyar legyen.Anyanyelvünk megóvása, fejlesztése mindezek miatt minden magyarnak, de különösen a magyar értelmiség tagjainak elháríthatatlan felelőssége. Ennek érdekében szerveződik jelenleg – a MTA Műszerügyi Szolgálata vezetőinek kezdeményezésére, különféle értelmiségi szakemberek és nyelvészek tevékeny részvételével – egy olyan csapat, amelyik megkísérli az ország nyelvvédő szervezeteit összefogásra serkenteni a „Mondd magyarul” mozgalom keretében.Tudjuk, hogy a nyelv vizsgálata a nyelvészek feladata, de az anyanyelv sorsa nemcsak tudományos, hanem össznemzeti kérdés is, és így minden, magát magyarnak valló embernek közös ügye.