Az ellenállás melankóliája

Tarr Bélának hosszú évek óta alkotótársa Krasznahorkai László; jobbára az ő regényei ihlették filmjeit. A Kárhozat és a kultuszfilm számba menő Sátántangó után a Werckmeister harmóniák Krasznahorkai Az ellenállás melankóliája című regénye alapján készült. Külföldi sikerei után Magyarországon a szemle első napján mutatták be. A regény- és forgatókönyvíró Krasznahorkait együttműködésükről kérdeztük.– Eddigi közös filmjeik alapján bebizonyosodott, hogy világszemlélet, művészi hitvallás, szellemi-érzelmi beállítottság dolgában „egy húron pendülnek”. Mi lehet a titka ennek az együvé tartozásnak?– Erre elmondanék egy történetet. A Sátántangó egyik kocsmai jelenetének a felvételén esett meg. A szereplők kimerültek voltak, minden sivárnak, üresnek, reménytelennek tűnt, már az is kilátástalannak tetszett, hogy lesz-e egyáltalán film a Sátántangóból. Tudtuk, hogy kell történnie valami hitelesnek, amin majd az egész mű nyugodni fog, minden más csak mesterség. Volt egy nehezen kezelhető szereplőnk, hiába vettük föl újra és újra a jelenetet, nem ment. Aztán egyszer csak azt mondta a harmonikásnak, hogy játsszon el neki egy francia sanzont, amit a zenész ugyan sosem hallott, de megpróbálta. A szereplő elkezdte énekelni, hogy „anyám a tenger, apám a föld...”, ütötte hozzá a taktust – s egyszeriben angyal szállt el fölöttünk. Mindketten tudtuk, hogy ha semmi gikszer nem jön közbe, ha a lámpák nem durrannak el – akkor megvan a Sátántangó.– Általában a közösség fölbomlását, a kapcsolatok széthullását, falvak, városok pusztulását viszik vászonra. A reménytelenséget, kilátástalanságot, az életet mint a földi poklot. Némelykor azonban átsejlik egy halovány reménysugár. Miért épp ez a vigasztalan világ foglalkoztatja, vonzza önöket, az írót és a rendezőt?– Mert ilyen a világ. A Werckmeister azonban különbözik a korábbiaktól: középpontjában egy olyan fiú áll, aki a legkevésbé sem reménytelen; ellenkezőleg, ő az, aki az egész pokoli realitást ellensúlyozza az égi dolgok iránti elkötelezettségével. Az abszolút főhős, Valuska olyan lény, aki az életét olyan oltalmazó ködben éli, amelyben a közösség félbolondként kezeli, holott egyáltalán nem az. Nem hírhozó, nem próféta, pusztán pontos információi vannak arról, hogy vannak csillagok, van égbolt, a természetnek vannak örök szabályai, ami csodálattal tölti el, s amivel földeríti a másik főhőst, az élet és a művészet esztétikai értelmében elmerült idős zenetudóst. Fokozatosan kiderül, hogy mindkettejük számára mi sem fontosabb, mint a barátság, a szeretet, a fiú részéről az öreg iránti gondoskodás, a tisztelet. A film voltaképp a barátság története, annak sejtetése, hogy nincs ennél fontosabb érték az ember számára, minden más mulandó, értéktelen, hiábavaló.– A világsajtó szuperlatívuszokban méltatta a Werckmeistert, ahol csak vetítették. Néhány nyugati kritikus a kelet-európai posztkommunista országok sorsát véli kiérezni belőle. Egyikük a filmbéli bálna hulláját egyenesen a „bomlásnak indult keleti blokk metaforájának” tartja. Valóban ennek szánták a filmet?– Az ellenállás melankóliáját a rendszerváltás előtt írtam. Sem akkor, sem a film létrehozásakor nem gondoltunk arra, hogy akár metaforaszinten is konkrét politikai vagy történelmi jelentést sugalljunk a Werckmeister harmóniákkal. Magam a könyveimben, akárcsak Tarr Béla a filmjeiben, az emberi állapotról kívánunk képet nyújtani, amelynek közös elemeit éppúgy fölfedezheti a néző New Yorkban, mint a magyar Alföldön. S mintha a visszhangos közönségsiker is arról tanúskodnék, hogy a nézők nem korlátozzák kelet-európai viszonyokra a filmet. Még akkor sem, ha közös munkáink sehol másutt nem születhettek volna meg, csak itt.