Az ő XX. századuk

Azt, hogy manapság a nemzeti és nemzetközi irányzatoknak párhuzamos, noha még nem egyesült jelében élünk, komolyan senki el nem vitathatja. Az anyagi és a szellemi téren mind sűrűbben nyilvánuló jelenségek arra vallanak, hogy a jövő a nemzeti kereteken túl terjedő nagyobb egységeké. A nemzetköziségre irányuló hajlam természetes következménye azon társulási ösztönnek, mely minden emberbe eredettől fogva és ellenállhatatlanul be van oltva, a mit Fénelon a következő eszményi formában fejezett ki. Családomat jobban szeretem önmagamnál, hazámat jobban családomnál és az emberiséget hazámnál.Vannak pillanatok, még az egyénileg legerősebb és legönállóbb ember életében is, a mikor benső és legyőzhetetlen szükségét érzi annak, hogy egy nagyobb egésznek tagja legyen; a mikor tudja, hogy az ő személyes műve és fejlődése csak parányi jelenet az emberiség nagy tömegmunkájában; a miből új erőt merít, jóllehet kivételesen csüggedtté is teheti. A szolidáritásnak ezt a nemét az értelmiségnek a szellemi érintkezés, a népnek a vallás adja meg.A kultúra emberének tehát joga és kötelessége, hogy dualisztikus legyen: a nemzeti kultúrmunka nem állhat ellentétben az általános emberivel, mert a természet és gondviselés rendelkezéseinek bölcsességéből hinnünk kell azt, hogy ez a két törekvés szoros testvéri kapcsolatra és egymás kölcsönös erősbítésére van rendelve. Hogy a nemzetet az emberiség érdekében kell erősíteni, azt nálunk már Széchenyi István hangoztatta. (Kemény Ferenc: Világakadémia. In: Athenaeum. Budapest, 1901. 281–282. o.)