Barátom, a tengerész

Öreg professzorom, aki zoológus volt és végtelenül cinikus, arról értekezett egyszer velünk, tanítványokkal előadása után a folyosón, hogy végeredményben az ember is kérődző. Csak míg a barmok a lelegelt füvet rágják újra, addig mi az emlékeinket. Mi is lenne velünk, emberekkel emlékek nélkül, amelyek egyikét-másikát olyan csodálatos élmény újra visszaidézni?Igazat adok neki. Hiszen ezzel a képességünkkel újra és újra át tudjuk élni az évtizedekkel ezelőtt történt eseményeket is. Mint ahogy én most azt a forró, hatvan év előtti nyári délelőttöt az Adrián. Életem első nyarát töltöttem akkor a tengeren egy Szelce nevű kis halászfaluban, Crikvencia szomszédságában. Ahogy visszagondolok, szinte érzem a tenger borzongatóan kellemes sós bizsergését is a bőrömön. Azt a régit.Volt egy elhagyott kőpad a kikötő mellett, azon várakozva üldögéltem, s a közeli szigetek kék dombjaiban gyönyörködtem. Esténként fel-felvillant egy távoli világítótorony fénye is. Közel volt a piac, nappal nyüzsgött sátrai között a sok kiránduló, ide jártak halat meg rákot vásárolni a helybéliek is.Egy tengerésztrikóba öltözött szakállas medvével osztottam meg a padot. Szakadatlanul szívta, szortyogtatta a pipáját, olykor köpködött is. Meg káromkodott. Tengerésznek vallotta magát, de én ezt nem hittem el neki. Káromkodásának líraisága miatt; így csak lovon vágtató emberek tudnak káromkodni, vízen járók soha. Nem téveszt meg a trikója és a szakálla sem.Délelőtt is kijártam oda nézelődni, útközben vásároltam egy üveg sört, és elszopogattam a padon. Tengerész társam is sört ivott. Sokat. Ami igazolta feltevésemet. Egy tengerész nem iszik sört. Csak rumot.A padról ráláttam a parthoz horgonyzott bárkára, amelynek fedélzetén egy szemrevaló lány árusította a halat, amelyet előző éjszaka kerítettek hálójukba a halászok. Szerettem volna megismerkedni vele, abban az időben még magányos farkas voltam, de hiába vártam a parton, nem jött le a bárkáról. Azt hiszem, a bárkán lakott, a halász lánya lehetett. Tervet dolgoztam ki magamban a bekerítésére. Vásároltam egy műanyag szatyrot, majd másnap felmentem az ingó deszkapallón a fedélzetre a többi halvásárolóval együtt. Nem csak távolról volt lebilincselő: a mosolya közelről szinte elszédített. Mutattam neki magasba emelve a szatyromat, bizonyítva, hogy vásárlóként érkeztem.„Melyikből kér?” – vetette rám dióbarna szláv szemét. Bár a horvát nyelvet tökéletesen beszéltem, a halak nevét nem tudtam. Mutogattam hát, hogy ebből néhányat, meg amabból is esetleg. De élő halakat kérek.Belevájkált könyékig a ficánkoló halak tömegébe, s amikor tanácstalanságomat látta, megkérdezte, hogy tulajdonképpen mit akarok készíteni a halból. Azt sem tudtam megmondani persze, dadogtam valamit, és a szebbik példányokból kétkilónyit vásároltam. Borravalót is adtam neki. Aztán szó nélkül leoldalogtam a bárkáról; ültem egy ideig szomorúan a padon, majd elindultam vissza a szállodámba. Az öreg szakállas, aki akkor már a harmadik üveg sört fogyasztotta, utánam szólt, nehogy a halakat a padon felejtsem. Visszamentem, felkaptam a szatyromat, majd az összes halat a tengerbe szórtam. Nagy jelenet volt, a tengerész megvetően figyelte minden mozdulatomat, és hahotázva a térdét csapkodta. Méltán hihette, hogy őrült vagyok, drága pénzért halat veszek, hogy a tengerbe dobjam.Bosszút forraltam. Bácskai legény lévén hoztam magammal otthonról egy félliteres üvegben hazai főzésű eperpálinkát. Méregerős és kaparós volt. Igazi bácskai. Számomra szinte ihatatlan. Beleöntöttem egy üres sörösüvegbe, és másnap magammal vittem. Leültem mellé, nem figyelt rám, a sirályokat etette. Egy óvatlan pillanatban pálinkával megtöltött sörösüvegemet csempésztem az övé helyébe. Aztán vártam.Anélkül, hogy odatekintett volna, lenyúlt, megkereste az üveget, a szájához illesztette, és kortyolt egy nagyot. Ekkor lopva rásandítottam. Elváltozott az arca. Azt vártam, hogy felugrik, káromkodik, nekem esik, és a földhöz vágja a palackot. Ehelyett az történt, hogy fenékig ürítette. Aztán csak krákogott. „Ejha!” Megtörölte a száját. Arcán áhítat fénye. Megdöbbentem. Ez mégiscsak tengerész!Amikor elbúcsúztam, kezet ráztam vele. Megölelt. A lányt már réges-régen elfelejtettem a halakkal, de őt még mindig őrzöm a szívemben, a barátomnak tartom.