Egy nagy megtérő a XIX. századból

Néhány évszázaddal ezelőtt túl sok szent ünnepnapját ülte meg az egyház – írta Newman bíboros 1831-ben. Ma az emberek a másik végletbe estek. A szentek ünnepeit, bármily kevés van, nem részesítik kellő figyelemben. E sorok ma is érvényesek. De a kétszáz esztendővel ezelőtt, 1801. február 21-én született és tíz éve boldoggá avatott angol konvertita főpap, John Henry Newman ma is a figyelem kereszttüzében áll. Newman korunk méltán népszerű, nagyon élet közeli szentje. Szenvedélyes igazságszeretete és közvetlen, eredeti stílusa vonzó példává teszi az új évezred elejének istenkeresői számára. Talán ez az oka annak, hogy a nyugati könyvpiacon se szeri, se száma művei új kiadásainak, és az interneten található Newman-honlapok felsorolása is hosszú időt venne igénybe. Magyar nyelven szintén megjelentek művei, bár az 1945-ös Elmélkedések után meglehetősen hosszú szünet következett, míg 1961-ben napvilágot láthatott Salacz Gábor szerkesztésében a Newman-breviárium. A rendszerváltás óta azonban magyarul is sorra adják ki írásait.Newman nem tartotta szentnek magát, de minden erejével törekedett arra, hogy szentté váljon. „Közismert, hogy bennem semmi sincs egy szentből, s nagyon is üdvös vezeklés, ha az emberről a közelben valaki ilyesmit gondol. Lehetnek szép meglátásaim sok mindenről, de ez semmi más, mint nevelésem és különösen mozgékony értelmem következménye. A szentek nem irodalmárok, nem szeretik a klasszikusokat, nem írnak történeteket” – ütötte el tréfával a kérdést, amikor rákérdeztek, hogy szent-e. Pedig Newman életének alighanem a megtérés és az életszentség a két kulcspontja.A megtérés, amit nem váratlan megvilágosodásként kell elképzelnünk, hanem egy hosszú, halálig tartó folyamat eredményeként. Newman életében persze voltak fordulatok, hiszen egy vallásilag kissé közömbös vagy formális anglikán közösségbe született bele. Valószínűleg már nagyon fiatalon az igazság keresőjévé vált. Bentlakásos kollégista volt, amikor 1816-ban a nyári szünidőt is az ealingi internátusban kényszerült tölteni. Súlyosan megbetegedett. Ez a helyzet valósággal „kényszerítette” a befelé fordulásra. Walter Mayers evangélikus lelkésztől lelki olvasmányokat kapott, és ezek kezdték átformálni az életét. Newman életrajzírói sokszor azt akarják bizonyítani, hogy a fiatal diák, majd később az anglikán pap sohasem volt teljesen az angol egyház híve. Ez a felfogás szinte kisebbíti a katolicizmushoz való csatlakozásának jelentőségét. Valójában Newman egyáltalán nem látszólag vagy „jobb híján” lett anglikán. Egyik korai művében, a Via mediában azt akarta bebizonyítani, hogy az igazság középen, az anglikán egyházban van, és mind a katolicizmus, mind pedig a protestantizmus „elhajlott” Krisztus tanításától. Nincs okunk kételkedni abban, hogy mindezt komolyan gondolta, hiszen egész addigi életét az egyház szolgálatába állította: lelkész lett, sőt a cölibátust is vállalta, ami pedig a korabeli angol egyházban egyáltalán nem volt általános.Az azonban tagadhatatlan, hogy nem az intézményes egyházat (egyházakat) kereste, hanem az igazságot. Amikor fiatal teológusként az egyházatyák tanulmányozásához kezdett, korán kételyei támadtak az anglikán egyházzal kapcsolatban. Fenntartásai és kérdései pedig az idő múlásával ahelyett, hogy csökkentek volna, nőttön-nőttek. Oxfordban tanult, majd lelkészként a helyi St. Mary-templom anglikán plébánosa lett. Kortársai egyöntetűen rendkívüli szónoknak tartották. Sikereit nem gesztusaival és metakommunikációval érte el. Előre megírt beszédeit csaknem mozdulatlan testtartással olvasta föl, szinte monoton hangon. A hívek azonban érezték, hogy a prédikáló hiteles ember, s úgy tűnt számukra, mintha közvetlenül az isteni üzenetet hallanák. Ez pedig olyannyira patetikus volt, hogy gyakran az egész templom könnyek között hallgatta a szentbeszédet.Plébánossága mellett Newman tudományos munkával is foglalkozott, s a maga módján tovább kereste az igazságot. Az Oxford-mozgalom röpirataiban (Tracts for the Times), amelyek közül huszonnégy Newman munkája, egyre közelebb került a katolicizmushoz. Az utolsóban már az anglikán és a katolikus egyház tanításainak azonosságát akarta bizonyítani. Ez is egyfajta válasz az egyházszakadások botrányára. Az igazságkeresés szüntelen kételyt eredményezett, és a lelki válság megoldását a visszavonulásban találta meg. Otthagyta plébániáját, akadémiai pályafutását, barátait és ismerőseit, és magányba vonult.Littlemore-i lelkészsége alatt hozta meg a nehéz döntést, hogy elhagyja szülei hitét, és a római egyházhoz csatlakozik. A döntő lépésben szerepe volt patrológiai tanulmányainak is. A rendkívül művelt és képzett Newman egy egyszerű gondolatkísérletet végzett. Visszament időben a nagy schizmák előtti egységes egyházba, és ennek jeles képviselőit megpróbálta elhelyezni saját korában. „Ha Szent Atanáz vagy Szent Ambrus hirtelen életre támadtak volna, nem kétséges, hogy melyik közösséget tartották volna elhibázottnak a sajátjukkal szemben. Biztosan mindenki megegyezik abban, hogy ezek az atyák, bármennyire különböző nézetűek is, bármi ellen tiltakozzanak is, sokkal otthonosabbak lesznek olyan emberek társaságában, mint Szent Bernát vagy Loyolai Szent Ignác, vagy egy magányosan élő pap, vagy irgalmas nővérek, vagy az oltár előtti műveletlen tömeg, mint minden más vallási közösség vezetői vagy tagjai körében.” A felismerést hosszú lelki küzdelem követte, majd a szüntelen imádkozás és aszkézis eredményeként 1845-ben egy olasz katolikus pap kezébe letette a hitvallást.Egy év múlva Rómába utazott, itt szentelték pappá, majd Néri Szent Fülöp laza szerkezetű rendjéhez, az oratoriánusokhoz csatlakozott. Angliába visszatérve ő honosította meg a szigetországban az ifjúság nevelésével foglalkozó rendet, ő lett az első angliai tartományfőnökük.Newman megtérése nem hozott számára nyugalmat és boldogságot. Korábbi barátait elveszítette, és a páratlan intellektusú pap ellen keserű támadásokat intézett korábbi egyháza. Ugyanakkor katolikus oldalon is gyanakodva szemlélték a „liberális katolikust”, s Newman joggal gondolhatta úgy, hogy szellemi energiái kihasználatlanok. Persze nem tétlenkedett. A birminghami Alcester Street-i plébániát például 1849-ben alapította. Két évvel később, 1851-ben az újjáalapított Írországi Katolikus Egyetem rektora lett. Lassan elvonult fölüle a felhő, amelyre panaszkodott.A teljes elismerés 1879-ben érte, amikor XIII. Leó pápától bíbort kapott. Nem a méltóság okozhatott örömet neki, hanem a megkönnyebbülés. „Most vége van végre azoknak a beszédeknek, miket az én kétséges katolicizmusomról és az én liberalizmusomról folytattak” – írta egyik barátjának. Épp ideje volt: 78 esztendősen érte a megtiszteltetés.Már 1864-ben is a közeli halál biztos tudatában tevékenykedett, és hosszú élete alatt sokszor érezte úgy, hogy hamarosan hazatér. A szent életű bíboros ezúttal nagyot tévedett, s csak kinevezése után tizenegy esztendővel, 1890-ben láthatta meg közvetlenül a jóságos fényt, amelyről versében írt:„Sötétségben megóvtál annyiszor,most is vezess, míg árny temet s kemény vihar sodor,hadd lássam angyal-arc világosságát utamon,kit balgán elvesztettem egykoron.” Weöres Sándor fordítása