Életben tartani

Hogy tudnak temetni! – susogták egymás közt elismerően a külföldi újságírók Mindszenty József hamvainak hazahozatala alkalmával. És ugyanerről társalogtak egymás közt a Nagy Imre-temetésen, a kenderesi gyászszertartáson, a Horthy-család földi maradványainak hazahozatalakor és a rendszerváltozás utáni első, szabadon választott kormány miniszterelnökének, Antall Józsefnek a búcsúztatásakor. Aztán csöndes iróniával hozzátették: Ha éltetni is így tudnának!Nem tudom, hogy ma délelőtt hány külföldi újságíró lesz jelen Pesten, a Hevesi Sándor téren, és délután, az óbudai temetőben, és hogy mit susognak majd a nemzet színészének ravatalához elzarándokló sokadalom láttán, a gyászbeszédek hallatán. Azt sem tudom, küldenek-e egyáltalán tudósítókat e szomorú eseményre a jelentősebb tévétársaságok, a világlapok. A művész, aki magyar színpadokról és magyar filmekből magyarul hirdette, hogy a szép igaz, s az igaz szép, nekünk, magyaroknak „nagy és kiváló, ...a mi szívünkhöz közel álló”. Csak mi jajongunk a Kosztolányi Dezsőtől kölcsönzött szavakkal: „összedőlt a kincstár.” Azt azonban sejteni engedi a gyászszertartásról szóló valamennyi híradás, hogy a hazai s a határokon túli művészvilág, de talán az egész magyar ajkú népesség fölmérte veszteségét, és úgy búcsúztatja el Sinkovits Imrét, ahogyan a legnagyobbakat illik. Méltósággal, sziklasúlyú fájdalommal.Meglehet, „engesztelő szózat” is száll az óbudai sír fölött. (Talán azt is tudtára adja majd valaki a gyászoló gyülekezetnek, hogy az elköltözött végakarata szerint kerülnek földi maradványai éppen ebbe a sírkertbe, szüleinek hantja mellé.) Bocsánatkérés a korért, amelyben élnie s munkálkodnia megadatott. Az erősen korlátozott művészi s politikai szabadságban eltöltött évtizedekért, a szűkkeblűen (és szűkmarkúan) mért (anyagi) elismerésekért, amelyek rendszerint több dicsőséget szereztek annak, aki adta, mint annak, aki kapta. (Merthogy járt Sinkovits Imrének mindvalahány: Kossuth-díj, Érdemes és Kiváló Művész kitüntetés...) Megkövetik talán a szüntelen bizonytalanságban telt életéért, kelet-közép-európai sorsáért, dacosan vállalt hazafiságáért, amely úgy programozta be szívébe azt az utolsó, végzetes robbanást, amit infarktusnak szokás nevezni, oly magabiztosan, könnyedén, mint növendékgyermek a számítógépébe az éppen divatos Mortal Combat-játékokat. A gombnyomásra működő halálos küzdelmeket.Csak az nem tudható, hogy az ittmaradóknak mit üzen Sinkovits Imre mai gyászszertartása. Ifjú s lélekben örökifjú pályatársaianak, játszótársainak az élet különböző színpadain. Akik közül sokan a talentumnak szinte ugyanazzal az isteni ajándékával érkeztek e világra, mint ő; s konok, kitartó magyarságuk is úgy izzik, mint benne az anyanyelvünkhöz, kultúránkhoz, hagyományvilágunkhoz való rendíthetetlen hűség. Életben tartani szépen, tehetségükhöz, emberségükhöz méltón, vajon képes lesz-e ez a talányos XXI. század? A költő azt állítja ugyan, hogy a „tündér szerencse” sem tudja azt az egyszervolt csodát, aki az ember, az egyedüli példány, újólag megteremteni. De mi, prózai halandók meg azt állítjuk – reménykedőn –, hogy egy kiegyensúlyozott, szabad és tiszta világ új csodákat teremthet. Művészcsodákat, embercsodákat. Ha mindannyian okulunk a példán. Ma: Sinkovits Imre nagy életének és idő előtt érkezett halálának példáján.