Én nem tudom...

Én nem tudom, hogy az átlagmagyar naponta hány órát tölt el a tévé előtt. Állítólag sokat. Így saját (személyes) tapasztalatait a képernyőről szerzett információkkal egészíti ki, amelyeket mások szelektálnak számára, legyen bár szó politikai hírekről és kommentárokról, filmekről, milliós játékokról vagy kabaréról. Míg a természetben élők, a szöcskétől a kenguruig az életben maradáshoz szükséges „világképüket” közvetlen érintkezések és ösztönök révén alakítják ki, addig a modern ember a virtuális világhoz alkalmazkodik, miközben szívesen hinné azt, hogy önmaga dönt. Természetesen nem vonhatjuk kétségbe, hogy a tévé, a számítógép (s még ami jön) része Isten tervének, s magának az üdvtörténetnek, csak egyelőre nem tudjuk, miként és mennyiben.Én a magam részéről a televízión általában teniszt és síugrást nézek csupán, kérem, ne tekintsenek ezért különcnek. Az utóbbi időkben pluszként belepillantottam holmi híradásokba is, mert szerettem volna időben megtudni, hogy ki az Egyesült Államok elnöke. Ebbéli igyekvésem értelmetlen volt, mert az amerikai malmok lassan őröltek, s végül Lajosnak, a házfelügyelőnknek lett igaza, aki már november 8-án elárulta nekem a lépcsőházunkban a végeredményt. A minap azonban puszta kíváncsiságból beletekintettem az úgynevezett kereskedelmi adók műsorába. Arra a megállapításra jutottam, hogy a leggonoszabb emberek a csiga-tévében találhatók, mintha ott halmozódna fel az emberiség szemétje. (Természetesen nem az adó személyzetére gondolok, hanem a képernyő hőseire.) Ugyanakkor a legderekabb férfiak és a legszexibb hölgyek is itt csoportosulnak, az embernek a szeme is elkerekedik, micsoda hősök és miféle gazemberek népesítik be az egyébként tényekre apelláló virtuális világot.Szóval megnéztem ezt meg azt, láttam remek indiánfilmeket olyan neves hősökkel, mint Lopakodó Pogácsa és Fürge Hányinger. Gyermekkorom kedvenc hősei, Winnetou és Old Shatterhand is előkerültek. Az apacsok halhatatlan főnöke azóta sajnálatosan beszédesebb lett és szert tett bizonyos libidóra, ami vele kapcsolatban meglepetés. Lopakodó Hányinger és Fürge Pogácsa viszont kifejezetten hasonlított némely jugoszláv partizánra a hetvenes évekből. Old Shatterhand pedig úgy nézett ki, mint egy gagyizni igyekvő öreg piás, aki a kukában rojtos szarvasbőr öltönyt talált, ala VOR. Aztán egy gombnyomásra jöttek a görögszerű harcosok, a női sújtókézzel, akinek szintén lett libidója. Később feltárultak előttem a világűr titkai, majd egy gyors kapcsolás után sikerült megtudnom, hol készülnek a cowboycsizmák Amerikában, s azt is, hogy egy krokodilbőrből készült magasított sarkú műremek többe kerül, mint amennyi egy magyar pedagógus évi fizetése.Mindez nem rendített meg igazán, bár később rengeteg holttestet, robbanást és tűzvészt láttam, az autók úgy csavarodtak egymásba, mint a DNS kettős spirálja, amiből szintén láttam néhányat egy másik adón, ahol a génsebészet rejtelmeit taglalták. A különféle zombik vígan zajongtak a szobámban, rengeteg virtuális információt szereztem, és egészen sajátságos világképem alakult ki. Hétfőn meg sem lepődtem, amikor a borbélynál a fodrászhölgyek azon vitatkoztak a fejem fölött, hogy Rodrigez megcsalja-e Exmeraldát. Ja! Az volt a legélvezetesebb, amikor az íriszkódra nyíló ajtót az improvizatív gonosz a belépésre jogosult tisztviselő kimetszett bal szemével nyitotta ki.Hogy mindebből okultam-e, én nem tudom.