Farkasvér

Miközben Malamuttörténetek címmel kedves hét végi filmsorozatot vetített a Duna Televízió, hazánkban egy negyedéven belül másodszor martak halálra ilyen kutyák csecsemőt. Hogy miért tették, erre a szakértők sem tudnak egyértelmű választ adni.A mahlemuit eszkimók Alaszkában, a Kotzebue-öböl környékén kitenyésztett kutyafajtája tizenvalahány éve került Magyarországra, de addig sem volt nálunk ismeretlen. Jack London északi környezetben játszódó novelláiban gyakori szereplő ez a hozzáértő kezekben engedelmesen dolgozó, egyébként csak a „fütykös és agyar törvényének” engedelmeskedő kutya. A német juhásznál robusztusabb, erősebb malamut sokkal jobban hasonlít a farkasra, mint farkaskutyának hívott európai rokona. Leggyakoribb színe a szürke és a fekete – a farkasnak is él egy fekete változata –, pofáján a jellegzetes fehér maszkkal. A szánkutyákon, köztük a malamuton a farkas több tulajdonsága megfigyelhető. Nem kizárt, hogy az idők folyamán újra meg újra kereszteződött egykori ősével.Az állatorvos órákig varrta őketFarley Mowat Ne féljünk a farkastól! című könyvében leír egy ilyen párzást. Ott a kikötött, tüzelő nőstény kutyával a farkasfalka egyik olyan „mellékhímje” szerelmeskedett, amelyik a falkán belül nem jutott ilyen lehetőséghez. (A szakirodalom szerint egy klánon belül rendszerint csak a domináns hím, illetve nősténye párzik. A többi tüzelő szukát a domináns nőstény, a kanokat a vezérhím kényszeríti önmegtartóztatásra.)E sorok írója szintén szemtanúja volt egy malamut nőstény és egy hím farkas nászának. Itt, Magyarországon történt, Fischl Frigyes, a hat fehér farkast tartó „magyar farkasember” kennelében. Az aktusból nem születtek félvér kölykök, mert a szukát előtte már pároztatták egy malamut kannal. A cél pusztán az etológiai megfigyelés volt. Az amatőr etológusként is dolgozó „farkasember” videón archiválta az eseményt, amelynek során meggyőzően igazolódott: a farkas és a kutya udvarlási szertartása semmiben sem tér el egymástól.Nem véletlen tehát, hogy a fajtát kedvelők számára a malamut egyik legvonzóbb tulajdonsága a farkashoz való hasonlóság. Ez a fajta nem tud, s ha más fajtáktól meg is tanul, nem szeret ugatni. Jókedvét farkasüvöltéssel fejezi ki. Ordas bundája nagyon tetszetős, és igen jól tisztul. Bogáncs, illetve más ragadós növény hamar kiesik az összecsomósodásra nem hajlamos szőrszálak közül. A sár és egyéb piszok lepereg róla. A malamut vonuló élőszőrmeként kelti fel a járókelők érdeklődését, s arra ingereli az idegeneket, hogy megsimogassák. Amit ráadásul sokkal szívesebben eltűr, mint a legtöbb fajta. E szánkutya – az eszkimók könyörtelen szelekciójának köszönhetően – nagyon béketűrő, nyugodt állat. Izgága félfarkasból ilyenné kellett válnia, másképp nem bírta volna ki, hogy szán elé fogják. A malamut a többi könnyebb, gyorsabb szánkutyához képest olyan komótos, mint amilyennek a „hidegvérű” ló számít a „melegvérű” lovak között. Szereti a mozgást, de a lustálkodást is. Olyankor kíméli az erejét.Őrző-védő hajlamait az emberrel szemben nem érvényesíti. Az idegen kétlábút farkcsóválva köszönti, az idegen kutyákat azonban megtámadja. A malamut félelmetes verekedő. A farkasfalka szabályainak megfelelően betartja ugyan a verekedéssel kivívott rangsort, és elfogadja a behódolást, de ha az erőpróba nem hoz végeredményt, mert a gazdák túl korán szétválasztják a verekedőket, számítani lehet rá, hogy a két állat attól kezdve gyűlölni fogja egymást, és csak az alkalmat lesik, hogy ismét egymásnak essenek.Ezekben az acsarkodásokban ismerszik meg az emberrel oly szelíd malamut igazi természete!Badár Sándor, számos film, főleg Szőke András-produkció szereplője malamutokat tenyészt. Szánkutyái egyszer kiszabadultak a kennelből, és az udvaron tartott „rivális” malamutokkal ádáz és a kimerülésig folytatott verekedésbe kezdtek. Mire Badárék hazajöttek, csupa vér volt az udvar. Egyik-másik kutya csontjairól szinte leszakadt a hús. Utána az állatorvos órákig varrta őket. Jellemző egyébként a fajta életerejére, hogy a kutyák a véres eset után két héttel szinte teljesen rendbe jöttek.Egyre a ló felé kapkodottUgyanezek a kutyák a gazda jelenlétében is többször összeverekedtek. S hogy milyen nehéz szétválasztani a küzdő malamutokat, azt jól szemlélteti az az eset, amikor Badár csak úgy tudta megfékezni őket, hogy a gyengébbnek elkapta a bundáját, az erősebbet pedig lerugdosta róla. Aztán a gyengébb kutyát hátradobta, majd a győztest sarokba szorította, és bezavarta a kennelbe. Aztán nézegetni kezdte a megvert malamutot, mert véres volt a nyakán a szőr. Sérülést azonban nem látott. Akkor vette észre, hogy a kézfeje át van harapva, a tenyéréből folyó vér kente össze a kutyát. Elkövette azt a hibát, hogy a nyaka közelében fogta meg az alulra került állatot. Az erősebb a harc hevében gazdája keze fejével együtt ragadta nyakon ellenfelét, s egyik szemfoga átfúrta a kézfejét anélkül, hogy észrevette volna. Badár adrenalinszintje a dulakodás közben úgy fölszökött, hogy nem érezte a sérülést. Úgy látszik, még az ember is őrzi „vegyi működésében” azt a sajátosságot, hogy a küzdelem hevében megszűnik a fájdalomérzet. Hát még az egymással verekedő vagy a minket megtámadó kutyák! Ezért hatástalan, ha a gazda vagy az áldozat megüti a támadó kutyát. Jobb megelőzni, hogy a kutya akcióba lendüljön.Főleg ha a malamut a vadászösztönét kívánja kiélni, amely olyan fejlett, hogy csak erős verekedő hajlamához mérhető. Ez a kutyafajta a mezei pockot kiássa, és rögtön meg is eszi. De a nagyobb falattól sem riad vissza. Láttam már olyan malamutot, amelyik üldözőbe vett a mezőn egy lovast. A megriadt ló elragadta lovasát, aki csak nagy nehezen tudta megzabolázni paripáját. Végül le kellett szállnia a nyeregből, hogy a kantárszárat kézben fogva rúgásokkal tartsa távol a kutyát szintén rúgkapálással védekező lovától. De a malamut mindaddig körülöttük forgott, és egyre a ló véknya felé kapkodott, míg gazdája oda nem ért, és pórázra nem vette. Ha valaki ilyen kutyával legelő birkanyájhoz ér, akkor is azonnal pórázra kell kötni. Máskülönben a malamut berohan a nyájba, és leteríti valamelyik birkát. Nem tudja mindjárt megölni – a nagyobb zsákmány elejtését a farkaskölyöknek is a szüleitől kell megtanulnia –, ha elég gyorsan a birka segítségére sietünk, gyapja megvédi a harapásoktól. A jelentéktelenebb szőrzetű házisertés rosszabbul járhat. Tenyésztők mesélték, hogy egy malamut kan egyszer beszabadult a sertéstelep egyik karámjába, s mire a gazda odaszaladt, több disznót megmarcangolt.Dingók zsákmányoltak csecsemőtAzok az északi történetek, amelyek a befogott szánkutyák kisgyermekek elleni támadásairól szólnak, sokak szerint a vadászösztön megnyilvánulásai. A farkas előszeretettel zsákmányol kölyökállatokat. Ártatlan pofával, az agresszió legkisebb látható jele nélkül. Konrad Lorenz etológus írja Az agresszió című könyvében, hogy a vadászó ragadozók pofáján sohasem láthatók a harag vagy a düh mimikai jelei. Nem acsarkodnak áldozatukra úgy, mint fajtársukra verekedés közben. Csak a rivális fajtárssal szemben mutatnak haragot. A zsákmány megölése közben nem agresszívak. Ahogy a növényevők sem azok, amikor letépik – „megölik” – a füvet.Badár szerint azonban a végzetes csepeli csecsemőbalesetnél nem biztos, hogy a vadászösztön lépett működésbe. Úgy véli, a malamut csak játszani akart a kisbabával, ahogyan az ő kutyái egy-egy lopott kesztyűvel teszik. Malamutjai gyakran csennek el lerakott szerszámokat, kesztyűt, cipőt, hogy a tárgyak később kicsit megrágva az udvar távoli sarkából kerüljenek elő. Kisbabák számára egy ilyen tortúra sajnos végzetes.A szakirodalom szerint Ausztráliában vadon élő dingók zsákmányoltak már csecsemőt. Ez a tény és a magyarországi csecsemőbalesetek ellentmondani látszanak olyan mítoszoknak, mint például az anyafarkas által felnevelt Romulus és Remus históriája. Amit a költői fantázia szüleményének vélhetnénk, mint Maugli történetét, ha Indiában a XX. század folyamán nem találtak volna a jelek szerint valóban farkasok nevelte, négykézláb járó gyermeket. Ő azonban talán nem csecsemőkorban, hanem később kerülhetett a dzsungelbe. A hím farkas a saját újszülött kölykeit is megeszi, a nőstény napokig nem engedi az alomhoz. A már járni tudó kicsiket azonban elfogadja. Talán ez történt az erdei kisgyermekkel is?A természethez való visszavágyódásunk rabjaiként sokan a legújabb malamutbalesetek ellenére is hinni szeretnénk a Maugli-történetekben. A végére hagytam, de én is tenyésztek malamutokat. Az 1996-os filmszemlén bemutatott Váratlan halál című szkeccsfilm általam rendezett, Kutyavér című epizódjában együtt szerepelnek akkor még óvodáskorú gyerekeim és Dajka nevű nőstény malamutom. Az ott készült fényképen jól látható, hogy a kisebbik fiamat Dajka befogadta a kölykei közé. Azt azonban mindenképp hozzá kell tennem, hogy „a falkának történő bemutatásra” csak a magatehetetlen csecsemőkor elmúltával került sor. És hogy a gyerekeket sosem hagytuk magukra a kutyával.