Ki mellé áll Európa?

Meglepő jeleneteknek lehettek tanúi a napokban a világpolitika megfigyelői. Úgy tűnik, beválnak ugyanis azok az aggodalmak, miszerint az európai védelmi identitás elnevezésű kezdeményezés nem abba az irányba indul, amerre résztvevői szánták. Európa valódi hatékonyságot nélkülöző védelmi rendszerének racionalizálása, fejlesztésének igénye politikai hangsúlyváltásba és üzenetváltásba torkollt. Mintha feje tetejére állt volna a világ. Tíz évvel a hidegháborús „győzelem”, a Szovjetunió széthullása után Berlin és Párizs Moszkvából üzenget saját szövetségesének, Washingtonnak, hogy miként alakítsa stratégiai terveit.Amikor felmerült, hogy újra kell gondolni Európa védelmét, még mindenki elsősorban abban gondolkodott, hogy nagyobb részt kell vállalnia a feladatokból, hiszen a döntő tényezőt az Egyesült Államok jelenti. Technikai korszerűsítést, hatékonyabb struktúrát ígértek, s óvatos lépéseket, hogy a transzatlanti kapcsolatok véletlenül se gyengüljenek.Az eltelt időszakban minden történt, csak ez nem, az ígéretek nem váltak valóra. A korszerűsítési döntéseknél mintha prioritást élvező tényezővé lépett volna elő az európai (azaz nem amerikai) eszközök beszerzése: a szakmai szempontok egyre kevésbé érvényesülnek, mi több, a visszafogott pénzeket is drágább, de kevésbé hatékony, gyermekbetegségekkel küszködő, és nem kellően kipróbált (de európai!) technika beszerzésére kell költeni. Az Amerikából beszerzőket, ezekkel közösséget vállalókat pellengérre állítják, s ezt az opciót a tagjelölteknek is felvillantják – nem kevés részben emiatt húzódik a kelet-európai haderők modernizációja.Mindeközben Moszkvával egyező húrokat pengetve, össztűz alá veszik az amerikai rakétavédelmi terveket, és a média tudománytalan botrányát „uránügyben” politikusi (például EU-bizottsági elnöki) állásfoglalásokkal támogatják, Amerika-ellenes közhangulatot keltve. Nem kerülgethető a kijelentés, de úgy tűnik, Európa védelmi identitását olyan áron artikulálja, hogy egyúttal beszűkíti régi, megbízható, racionális alapú kapcsolatát az Egyesült Államokkal.A töréspont kétségtelenül az Egyesült Államok ragaszkodása stratégiai rakétavédelmi terveihez, mely az ilyen rendszereket korlátozó (még a Szovjetunióval aláírt) ABM-szerződés végét jelenti. Moszkva arra hivatkozik, hogy a hidegháborúban fennálló erőviszonyok alapján kialakult elrettentési rendszert borítaná fel a lépés. Washington mindezt tagadja, arra hivatkozva, hogy a rendszer kizárólag kis volumenű (úgynevezett banditaországok által indított) rakétatámadások elhárítására szolgálna.A kérdés az, hogy Moszkva csak hajdani súlyára hivatkozva – mintegy „nosztalgiázva” – ragaszkodik az ABM-megállapodáshoz, vagy valóban a világ egyensúlya forog kockán az amerikai lépéssel? Az azonban, hogy Európa kinek hisz és ki mellé áll a vitában, hosszú távon megszabhatja a stratégiai világtérkép elrendezését, súlyos következményeket vonva maga után.