Másféle szemhatár

Paul Johnson egyszer már belépett a magyar szellemi életbe, amikor Értelmiségiek című könyvében nálunk szokatlan portrésorozatot rajzolt. Elmaradt azonban a nálunk a „nyugatiak” belépésénél szokásos dicsérő kórus, mivel ez a nyugati szerző másképpen volt „leleplező”, mint az itthon kívánatos. Paul Johnson ugyanis nagy hírű baloldali értelmiségieket „leplezett le”, s a „humanista” homlokzat mögött mindenki megláthatta e világmegváltók gyarlóságát, sőt erkölcsi problematikusságát. Jobb tehát egy ilyen szerzőről és könyvéről nem beszélni.S most újra itt van a kiváló angol szerző, több mint egy tucat nyelven megjelent XX. századi egyetemes történelmi összefoglalójával, s ismét nagy a hallgatás körülötte. S megint csak nem véletlenül. Könyve ugyanis annak ellenére örvendetesen „alternatív” nálunk, hogy lényegét tekintve másfél évtizede írta. S nemcsak alternatívát kínál az itthon még mindig szinte egyeduralkodó marxista és marxizáló munkákkal szemben, hanem visszahozza a „régi” történetírás olvasmányosságát, közérthetőségét is, amelyet a marxista „tudományosság” szinte teljesen tönkretett. Egy érdeklődő, „átlagos” műveltségű „laikus” is értheti és élvezheti ezt az írást. Vannak vitatható pontjai Johnson írásának is. Számunkra a legfontosabb az, hogy a mi térségünkről igen keveset beszél a jeles szerző. Itt bizony sokszor van hiányérzetünk, még akkor is, ha tudjuk, hogy rólunk a „nagyok” döntöttek. Nem kevésbé zavaró alkalmanként a szerző vaskos angolszász individualizmusa vagy akár a „németkérdésben” érvényesülő „modernizációs” tézise. S ugyancsak felvet pár kérdést a közelmúltra vonatkozó neo/konzervatív/liberális beállítottsága. Ám mindezekkel együtt üdítő összefoglalás az övé. Üdítő, mivel fűrészporos marxista mítoszokat, kimódolt „törvényszerűségeket” és hamis összefüggéseket semmisít meg óriási olvasottsága, éles elemzőkészsége révén.De a fenti erényeken is túl kiváló munkává teszi könyvét a sokszempontúság, hiszen nálunk évtizedekig redukálták a történetírást egyrészt az „osztályharcra”, másrészt az anyagi (érdek)okságra. Alkalmanként mellékesen vetődtek fel szellemi-lelki, etnikai és kulturális motivációk. S még kevésbé érvényesültek az erkölcsi-értékelvi szempontok, hiszen a „fejlődés”/„haladás” jegyében zajló történelem szereplőit mindig az utókor érdekei (legitimitási, ideológiai stb.) minősítették. Paul Johnson bátran vállalja, hogy etikailag is értékeljen, s ironikus vagy realista kíméletlenséggel teszi ezt a személyiségek esetében is. S ez rendkívül fontos, hiszen befolyásolási és döntési helyzetben lévő, „uralkodó” egyének „magántermészetének” – akár rigolyáinak is – s gondolatainak, mentalitásának óriási szerepe van, lehet a történeti eseményekben. A korábbi „osztályérdekbe gyömöszölt” történelmi alakok után az olvasónak jólesik látnia, hogy a „nagyok” sem a „szükségszerűség” fehér vagy fekete bábjai, hanem hús-vér emberek.Nem kell azonban azt hinni, hogy Johnson intimpistáskodik, a „hősökről” csak olyan viszonylatokban „személyeskedik”, ahol annak „objektív”, közösségi következményei is vannak. Ugyanez vonatkozik a tudományos, filozófiai-világnézeti irányzatokra vagy művészeti, kulturális divatokra is. Nem produkál „hamis tudati leleplezéseket”, s nem próbál kényszeresen ezek és a társadalmi „osztályok” érdekei és törekvései között közvetlen kapcsolatokat felmutatni. A kor „szellemét” viszont fontosnak tartja regisztrálni, hiszen a XX. században a „tömegek” egyre inkább végigmennek az iskolai, a sajtó, majd a rádió (és tévé) indoktrináló közegein, és virtuálisan egyre inkább együtt élnek mindazzal, amit személyesen általában sohasem tudhatnak, tapasztalhatnak, ellenőrizhetnek.Ezért is lehet revelatív sok olvasónak mindaz, amit Johnson a munkásmozgalomról, a Szovjetunióról és a kommunizmusról elmond. Kemény, de tárgyszerű bemutatás ez, s mindig pontosan rávilágít az illúziókra és az illuzionistákra. S itt is, ahogyan minden más bűnnél, fontos számára a felelősségek megállapítása. Mindeközben nem démonizál senkit és semmit, sem Hitlert, sem Sztálint, sem a „japán militarizmust”, amelyről egy magyar olvasónak a megfelelő fejezetek elolvasása után legalább fogalmai lehetnek.Rendkívül érdekesek Paul Johnsonnak az amerikai történelemről szóló eszmefuttatásai. Európaiként némileg távolságtartóan, de angolszász beleérzéssel írja meg napjaink egyetlen világhatalmának felemelkedését, egy outsider lassú, ellentmondásos „beletanulását” a régi (európai) „nagyok” dolgába. Szembesítve mindazzal a sok illúzióval, amely a felemelkedést belül és kívül kísérték. Különösen érdekes képet kaphatunk a különböző amerikai elnökökről és környezetükről, amelyből gyakran a mára vonatkozólag is támpontokat kaphat az olvasó. A megszokottól eltérő szóhasználat és „mozgástörvények” itteni „begyakorlása” egyébként azért is fontos, minthogy az ötvenes évek végén kialakuló „harmadik világnak” és vezetőinek is gyakran ez a megértési kulcsa, a „progresszív” baloldali ideológiai verbalizmuson kívül.Aligha volt torzultabb és hiányosabb kép nálunk, mint az Európán kívüli, volt gyarmati világ képe, ahol a gonosz régi, majd új gyarmatosítók („kolonialisták”) és kiszolgálóik hitvány ármánykodása folyt a „humanizmust” és a „haladást” képviselő „felszabadító” erők és vezetőik ellen. Paul Johnson óriási anyagot feldolgozva mutatja be azt a tragédiát, amely az etikailag védhetetlen gyarmati rend után következett a szerencsétlen „felszabadult” népekre. Az európai „haladó erők” mitikus figuráiról – Gandhiról, Sukarnóról, Nkrumahról, Nasszerről és a többiekről – kiderül, hogy regnálásuk lényege az inkompetencia s a verbális tökély. Ez utóbbi évekig dominálta az ENSZ-t is, főleg „progresszív” főtitkárok idején. E bonyolult kavargásnak alapvető tanulsága az, hogy az európai fogalmak történeti és politikai alkalmazása csak a homályt növeli.Johnson könyvében szellemes „nemzeti történeti összefoglalók” is vannak olyan eseményekkel és folyamatokkal kapcsolatban, amelyeknek a maguk idején világtörténelmi jelentőségük volt. Ilyen fejezetrészben kapunk pontos képet jelentős személyiségekről (De Gaulle, Churchill, Mussolini, Franco, Mao, Roosevelt) is. Érdekes az ötvenes évek utáni amerikai történetnek mint „hanyatlástörténetnek” a tárgyalása.Egészében nagyon egészséges „kihívást” jelent Paul Johnson könyve, jól lehet és érdemes is vele vitatkozni. Nagy – lehet, hogy akaratlan – pedagógiai érdeme, hogy sok kérdést vet fel, és soha nem sugallja azt, hogy „alternatíva nélküli” volna az ő variánsa a „valóságról”. A magyar olvasónak földrajzilag is kitágult horizontot kínál és karakteres, nem marxista látásmódot, amely szilárd értékelveken nyugszik.Nagyon kívánatos, hogy minél több ehhez hasonló összefoglaló, „alternatív” munka jelenjen meg magyar nyelven, s az, hogy e könyvet minél gyorsabban és szorosabban bekapcsolják az egyetemi oktatásba is annak érdekében, hogy valóban jöjjön a szemléleti és módszertani pluralizmus egy „történetileg” erősen torzult tudományterületen.